Egy idő után lekanyarodunk a folyóról. És beevezünk valami filmszerűbe. Már nem szürke és hömpölygő a víz. Gyönyörű a part menti növényzet. A fák behajolnak a víz fölé. Énekelnek a madarak. És még a nap is kisüt. Nahát! Ilyen is van? És mi benne vagyunk. Kenuval!. Csodálatos! Álmélkodunk. Bámészkodunk. Amennyire merünk. Evezés közben. Egyensúlyban. Majd vissza. Hirtelen. A feszültségbe. Egy kanyar után. Valami keskeny betonalagút. Mi az? És hogy került oda? Most nem érdekes. A fő. Hogy át kell jussunk rajta. Éppen hogy befér egy kenu. Torlasz. Sorba állunk. Majd egyenként nekirugaszkodunk. Koncentrálunk. Csak ha muszáj szuszogunk. És sikerül! Méghozzá profi módon. Ujjongunk. Hogy mi milyen ügyesek vagyunk! És haladunk tovább. Még nagyobb lendülettel. Egyre szebb és szebb. Minden. Nem győzünk csodálkozni. És csodálni. És közben büszkék is lenni. Magunkra . Hogy itt vagyunk. Egy mesebeli deltában. Vízi és mocsári növényzet. Ameddig csak ellátunk. Madarak. Hódvár! Mutatja az örökmozgónk. Helyreegyensúlyozzuk a kenut. Kétségbeesetten tiltakozva. A mutogatások ellen. Nád. Sás. Fekete gólya! Most nem mutogat.  De nem is evez. Megint fejvesztve egyensúlyozunk.  És szidjuk. Vízbe hajló fák. És mi csak evezünk. Boldogulunk. Már tudunk kanyarodni is. Nem rohanunk neki folyton a nádasnak. Mint néhány társkenu. Feldobva vele a hangulatot. Tudunk behajolva a kenuba átcsúszni az ágak alatt. Újabb torlasz. Egyensúlyozunk. Kétségbeesetten. És kiabálunk. Az örökmozgónkra. Mert kinézett, hogy mi történik. Leállunk. Már azt is tudjuk. Hogyan kell. Mi. A mögöttünk levők még nem. De köszön. Illedelmesen. A tanárkolléga. Amikor nekünk jönnek a kenujukkal. Mi persze kiabálunk. Újból. Majd megnyugszunk. Egy csapat beragadt a víz felszínéig nyúló növényszőnyegbe. Várunk. Figyeljük őket. Ahogy átvergődnek. Nagyon nehezen.  Addig, a két fiú tervet készít. Taktikát gondol ki.  Én és az örökmozgó figyelünk. Majd nekilendülünk. Egyszerre. Erővel. És igen! Fennakadás nélkül! Átjutunk. Megint hangosan ujjongunk. És haladunk tovább. Már igazi csapat vagyunk. Állapítjuk meg. Közben egyensúlyozunk. És kiabálunk (már teljesen belejöttünk a kiabálásba is). Mert az örökmozgónk nadrágja vizes. Így folyton elcsúszkál a helyéről. Újból torlódunk. Várunk. Most a hátsók közül maradtak le. Addig nézelődünk. Tartjuk az egyensúlyt. Beszélgetünk a többi kenussal. Akinek van mersze fényképez. Majd indulunk. Egymás után. Egy keskeny vízösvényen. A lelátóig. Ahol kiszállunk. Egyenként. Egyedi módon. Számunkra. A fogadó tanárok egyike ügyeskedik. Tartja a kenut. Meg minket. Hogy lépjünk egyenesen a létrára. Majd a nádasba löki. A kenut. Megpihenünk. Szendvicset eszünk. És indulunk vissza. Rájövünk, hogy fáradtak vagyunk. De evezünk. Majd kikötünk sorra. Az illemhelynél. Bal oldalon a lányoké. Jobb oldalon a fiúké. A bokor. Egyszerre indulunk tovább. Nehezen megy. Az evezés. Összecseréltem a lapátot. Hosszabb a kellettnél. Ez van. Haladunk. Beszélgetünk. Még meg is előzünk vagy két csapatot. Úgy látszik ők még fáradtabbak. Mint mi. Állapítjuk meg. Nagy büszkén.  Majd felkapjuk a fejünket. Kihúzott háttal beköszön a kolléga. Megint. És elhalad mellettünk. Mint a gyorsvonat. Nem hiszünk a szemeinknek. És mi még megijedtünk. Hogy megint ütközni fogunk. Próbáljuk összeszedni magunkat. De nem megy. Így eldöntjük. Hogy csak nyugodtan. Mi most tájat csodálunk. Végre elérjük a folyót. Örültünk, hogy arra folyik. Amerre mi kéne evezzünk. Csak sodródunk. Megbeszéljük, hogy szuper csapat vagyunk. És kiélvezzük kenuzásunk utolsó perceit. Majd kiszállunk. Alig van erőnk kitörölni a kenut. Lassan összegyűlünk. Megfigyeljük. Milyen furcsa! Hullafáradt. Mindenki. És mégis tele energiával! Bizonyíték, hogy csak pár óra telik el. És máris sportvetélkedőn rohangál minden diák. Én pedig? Mit is mondhatnék? Kenuztam. Folyón. Deltában. Egy örökmozgóval a kenuban. Úszni tudás nélkül. Tele vízfóbiával. Ötven évesen! Sikerült! Megcsináltam! És szenzációs volt! Életfogytig motiváló! Tehát, igen! Most már nincs kifogás! Jöhet az új kezdet!