Ugyanazt látjuk. Mindennap. Mindenhol. Az interneten. A tévében. A hírekben. A tik-tok-on. Az ismerősök üzeneteiben. Hogy milyen rosszak az emberek.  Balesetek. Esések. Verekedések. Halálesetek. Mind élőben. Filmezve. Majd közzétéve. Persze megkommentálva. Mindenki által. Ha lehet, minél szörnyebben. Elítélőbben. Elrettentőbben. És akkor tényleg. Az ember mi mást tehet? Elkezd rettegni. Álmában. Ébren. Napjainak minden másodpercében. Hátha ő a következő? Akit filmeznek? Mert valami éri. Az utcán. A munkahelyen. Bárhol. Ha egyedül lesz. Segít majd rajta valaki? Lesz legalább egy jó ember? Aki megszánja? Átéli majd? Ami vele fog történni? Vagy csak meg lesz örökítve? És mutogatva? És így, nem marad más hátra. Csak a rettenetes rettegés. Az egyik reggel, egy diáklánnyal kellett találkozzak. Egy utcasarkon. Közeledek a találkahelyhez. Egy bácsi jön szembe velem. Nagyon dőlingélve. Kis hátizsák a hátán, az éppen megvásárolt, becsomagolt palacsinta a kezében. Lép kettőt, meginog. Majd megint. Nekem összeszorul a gyomrom. Mi lesz ha elesik? Mit fogok csinálni? Boldogulok egyedül? Fog valaki segíteni? Neki? Nekem? Elhalad mellettem. Megnyugszom.  Mert az úgy van ugye, hogy, hogyha nem látjuk a bajt, akkor nem is létezik. Intek a diáklánynak. És hallom a puffanást. Persze, hogy leesett a bácsi. Visszalépek. Nem tud felállni. A diáklánnyal próbáljuk. De nem tudjuk felemelni. Hívjak mentőt? Kérdem. Nem. Mondja, de több szót már nem tud formálni. Látom, hogy az ujjait is furcsán görbíti. Vesz gyógyszereket? Inti, hogy igen. Próbálom emelni megint a karjánál fogva. És sikerül. Mi a csoda? Mégiscsak erős vagyok? Egy férfi emeli a másik karjánál fogva. Kimondhatatlan hálát érzek. Köszönöm nagyon és kérem szépen, hogy maradjon még egy kicsit ha lehetséges. Próbáljuk egy közeli lépcsőre leültetni a bácsit, de a végtagjai nem  hajlíthatóak. Nincs telefon nálam. Kérem a diáklányt, adja kölcsön. Nyújtja,  közben formálva is a számot. Újabb hálaérzet. Hívom a mentőt. Közben megjelenik mellettünk még egy férfi (gondolom a testvére a segítőnek, mert nagyon hasonlítanak) és most már ők ketten tartják a bácsit. Megérkezik a mentő. Nagyon rendesek, úgy a hölgy, mint a sofőr (én még attól is tartottam, hogy ki tudja, hogy fognak beszélni, vagy éppen nem akarják majd elvinni). Nagyon szépen beszéltek (Azt leszámítva, hogy a hölgy első kérdése az volt, hogy ugye fogyasztott alkoholt? Nem az hogy fogyasztott alkoholt? Na de minden nem lehet perfekt.). Feltették a bácsit a mentőbe és elvitték. Megköszöntem. A két férfinak. Hogy ott termettek. Kérlelés nélkül. Hogy ott maradtak. Hogy segítettek. A diáklánynak. A mentősöknek. Egy negyed óra alatt hány jó emberrel hozott össze a sors! Olyan jól esett! Hogy, nem is igaz. Amit nap mint nap látunk a médiában. Nem igaz, hogy rosszak az emberek. Csak legtöbbször félnek jók lenni. Félnek, hogy meglátja rajtuk valaki. De hála Istennek, ha a helyzet úgy alakul, csak kibújik a jó!