Az első Anyák napja. Hogy Anyu már nincs. Ijesztő. Fájó. Az eddigi években egy telefon, egy üzenet elintézte. Legtöbbször gyorsan, röviden. Hogy meglegyen. Volt év amikor megköszöntem, hogy megszült, hogy felnevelt és hogy van nekem. És hosszan elbeszélgettünk. Volt amikor csak egy Istenéltessent hadartam el. Mert siettem, volt más dolgom is. Gondoltam. Vagy ha éppen haragudtam Rá valamiért, fel sem hívtam, csak elintéztem egy rövid üzenettel. De olyan is volt, amikor rá egy pár napra jöttem rá, hogy addig halasztgattam aznap, hogy nem lett belőle semmi. Kicsit bántam, kicsit szégyelltem, de annyi, nem csináltam belőle nagy ügyet. Mentem tovább. Úgyis lesznek még Anyáknapják. Gondoltam. És tényleg, vannak is, lesznek is. Minden évben. Csak Anyu nincs már. És most nem, hogy elfelejtem, de már egy hete csak ez jár az eszemben. Hogy jön az Anyák napja. Én meg, mintha nem lelném a helyem. Sírok. Majd nyugtatom magam. Majd megint sírok. Eszembe jutnak az árvák. És hálát adok a jó Istennek, hogy nekem volt Anyum. Közben özönlenek a kérdések. Még mindig. Vajon miért nem öleltem meg többször? Miért nem pusziltam meg még többször? Miért bántottam meg annyiszor? Vajon tudta, hogy mennyire szeretem?

Most már elment. Imádkozom, hogy jól legyen. Tudom, hogy él tovább, tudom, hogy ugyanúgy az Anyum most is, onnan is ahol van. Vigyáz rám és mellettem van ugyanúgy mint eddig. Csak már nem láthatom, nem ölelhetem. De érzem. Néha a szélben, néha a nap melegében, néha a víz csobogásában, vagy éppen a sárga pillangók táncában. Így hát ma gondolatban köszöntöm . És köszönöm meg Neki, hogy az Anyum volt amíg élt, Anyum marad amíg élek és Anyum lesz amikor majd találkozunk.  Boldog Anyák napját Anyu! Nagyon szeretlek!