Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volta az egyik, régi osztálytársam kommentje. Az anyjuk vagyok! Nem a keresztanyjuk! Háborodtam fel. Mutatva a beírást a nővéremnek. Ő megnézte a képet és jót szórakozott rajtam. Hát nem látom? A beállítást? A hatást? Az üzenetet? Nézzem már meg jobban. És meg csak nézem. Ja! (Leesik a tantusz.) Vagyis én. Mint a keresztapa. Női változatban. Olyan érzés tölt el. Mint amilyen eddig soha. Csak nézem a képet. Összeszorul a gyomrom. Sírás fojtogat. A fiaim! Az én drága gyermekeim! Mellettem. Nemcsak szépek, okosak, ügyesek. De igazi felnőttek. Igazi férfiak. Magabiztosak. Védelmezőek.  Te jó ég! Hát mégis lehetséges ez? Hogy az örök félelem. Aggodalom. Féltés. Vigyázás. Ugrásra, megvédésre való készenlét (vagyis, minden ami az anyáknak meg van írva) mellett. Most már ők jelenthetik a biztonságot. Vagyis. Számíthatok rájuk. Bármiben. Bármikor. Ott lesznek ha kell. Mellettem. És megvédenek. Mindez ott volt a fényképen (örök hála a beírásért!). Nem fértek az érzelmeim. A lelkemben. A szívemben. Az agyamban. Annyira boldog voltam! Hogy megadatott. Hogy megérjem ezt is. Hogy érezzem. Ezt az érzést is. Hogy van ilyen! Hogy a Jó Isten ilyen gyermekekkel áldott meg. Annyira szeretem őket! Annyira büszke vagyok rájuk! Annyira hálás vagyok. Hogy amikor megszülettek, engem választottak az anyjuknak. És a „keresztanyjuknak”.