Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volt. Az egyik, volt osztálytársam kommentje. Az anyjuk vagyok! Nem a keresztanyjuk! Háborodtam fel. Mutatva a beírást. A nővéremnek. Ő meg. Szórakozik. Hát nem látom? A beállítást? A hatást? Az üzenetet? Nézem jobban. És még mindig nézem. Ja! (Leesik a tantusz.) Kerekedik a szemem. Vagyis én. Mint a keresztapa. Női változata. Megfordul velem a világ. Olyan érzés. Önt el. Mint amilyen eddig soha. Csak nézem a képet. Összeszorul a gyomrom. Sírás fojtogat. A fiaim! Az én drága gyermekeim! Mellettem. Nemcsak szépek. Okosak. Ügyesek. De. Igazi felnőttek. Magabiztosak. Sőt! Védelmezőek.  Te jó ég! Ez az érzés. Amit még nem éreztem. Talán soha. Hát mégis van ilyen? Hogy az örök félelem. Aggodalom. Féltés. Vigyázás. Ugrásra, megvédésre való készenlét. (Vagyis, minden ami az anyáknak meg van írva.) Mindamellett. Létezik? Igazán? Hogy most már ők adhatnak. Biztonságot. Nekem. Számíthatok rájuk. Bármiben. Bármikor. Ott lesznek ha kell. Mellettem. Megvédenek. Mindez ott volt a fényképen(örök hála a beírásért!). Rám borult a világ. Nem fértek az érzelmeim. A lelkemben. A szívemben. Az agyamban. Annyira boldog voltam! Hogy megadatott. Hogy megérjem ezt is. Hogy érezzem. Ezt az érzést is. Hogy van ilyen! Hogy a Jó Isten ilyen gyermekekkel áldott meg. Annyira szeretem őket! Annyira büszke vagyok rájuk! Annyira hálás vagyok. Hogy amikor megszülettek. Engem választottak! Az anyjuknak. És a „keresztanyjuknak”.