– Gyere már, meddig várjunk rád? –kiáltott a legmagasabb, bedobva hátizsákját a csomagtartóba – Ez már megint csinálja az

Kihúzták a bölcsesség fogamat. Majd az előtte levőből az ideget. Mert begyulladt. Majd betömték. A fogamat. Nem az ideget.

Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volt. Az egyik, volt osztálytársam kommentje.

Mekkora  hülyeség! És egyre gyakrabban látom. Az interneten. Hogy nem kell mondani. Csak mutatni. Hogy szeretsz. Valakit. A régi

Megint közeledik. Már csak egy pár nap. És Szilveszter. Újév. És új év. Több mint fél évszázadot éltem

Felébredtem egy nap. Hogy kovidos vagyok. Úgy éreztem magam. Mint aki nyert a tombolán. Amire nem is vett

Ez jár az eszemben. Napok óta. És reménykedek. Hogy bármelyik. Is. Csak hátha nem. Agybaj. Vagy más szervi

Hogy is van? Amitől félsz, nem szabadulsz. Mitől félsz? Hogy bántani fognak. Szavakkal. Viselkedéssel. Tehát? Ezek szerint. A bántásoktól

A szokatlan idők (karantén). Hozták. A szokatlan életet (bezárva). Szokatlan napokkal. Szokatlan szokásokkal  (mindenféle). Legtöbbjük szörnyen idegesítő. Ami tulajdonképpen.

Gondolkoztam. Leírjam? Vagy ne írjam? De mégis. Hisz az újítások nyernek. Néha. Nem? És ez is lehet