Az első Anyák napja. Hogy Anyu már nincs. Ijesztő. Fájó. Az eddigi években egy telefon, egy üzenet elintézte.

Eltelt hat hét. Amióta Anyu elment. Még mindig hihetetlen. És nagyon ijesztő. Minden. Legfőképpen az, hogy

Megszületünk. És elkezdünk várni. Hogy legyünk óvodások, majd iskolások. Hogy legyünk liceumisták, majd ha lehet, egyetemisták is. És persze,

Ez a magyar nyelv. Annyi furcsa szóval. Néha nagyon hosszúak, vagy nyakatekertek, többszörösen összetettek, vagy nehezen értelmezhetőek. Vagy egyszerűen

– Gyere már, meddig várjunk rád? –kiáltott a legmagasabb, bedobva hátizsákját a csomagtartóba – Ez már megint csinálja az

Kihúzták a bölcsesség fogamat. Majd az előtte levőből az ideget. Mert begyulladt. Majd betömték. A fogamat. Nem az ideget.

Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volt. Az egyik, volt osztálytársam kommentje.

Mekkora  hülyeség! És egyre gyakrabban látom. Az interneten. Hogy nem kell mondani. Csak mutatni. Hogy szeretsz. Valakit. A régi

Megint közeledik. Már csak egy pár nap. És Szilveszter. Újév. És új év. Több mint fél évszázadot éltem

Felébredtem egy nap. Hogy kovidos vagyok. Úgy éreztem magam. Mint aki nyert a tombolán. Amire nem is vett