Kihúzták a bölcsesség fogamat. Majd az előtte levőből az ideget. Mert begyulladt. Majd betömték. A fogamat. Nem az ideget. És előkészítettek még egyet. Azt már nem tudom. Hogy mire. És kaptam még, egy utolsó előjegyzést. Azt is, fogalmam sincs. Hogy mire. Mert annyira félek (mindennél jobban). Amikor fogorvosnál vagyok. Vagy megyek. Szóval. Úgy tűnt, hogy egy ideig megnyugodhatok. A fogak ügyét illetően. Biztos csak egy ellenőrzés lesz és kész. Elérkezett az előjegyzett nap. Persze, előtte, egész éjjel nem aludtam (mint ahogy ilyenkor illik). Indulok. Hősiesen. Megérkezek. Nekiesek vagy kétszer a falnak. Amíg felhúzom a cipőimre. A kék micsodákat. Hogy legyek steril. Átcsoszogok a várótermen. És ülök. Várok. Hogy sorra kerüljek. És hogy megnyugodjak. Az első össze is jön. Behívnak. Besíklok. Az ultramodern székbe (sűrűn emlegetve a feltalálóját). Az orvos éppen bemosakszik. A tükörből pillogtatva rám. A maszkja mögül. Beszélget az asszisztensével. Majd hirtelen rám néz. Én meg hirtelen elzsibbadok(injekció nélkül). És rávágom, hogy igen. (Istenem! Eddig is velem beszélt?) És persze! Az igen, az nem jó válasz. Szabadkozok kicsit. Közben pirulok (mind az ötvenkét évemmel!). Majd jó választ adok. És már ereszkedik is a székem. Szent Isten! Megint ki vagyok terülve! Teljes hosszamban. És széltemben. Ki találhatta ezt ki? Hogy ki kell feküdni a fogorvosnál? Szörnyű! Legalább ha betakarnának! Huzigálom a blúzom. Feltűnés nélkül. Meg a nyálazóm. Hátha takar az is valamit. De mit csináljak a kezeimmel? Összekulcsolom őket. Mintha fel lennék ravatalozva. Leengedem magam mellé. Mintha csőbe lennék szorulva. Fogjam meg a blúzom szélét? Vagy a papír zsebkendőt szorongassam? Teljesen kivagyok. Az orvos nézegeti a fogaimat. Bead egy zsibbasztó injekciót. Majd még egyet. És még egyet. Mert hát miért is zsibbadnék amikor kéne? Majd jön a zöld lepedőcskés szájkifeszítés. Közben folytatódik a stresszem. Mit csináljak a szemeimmel? Csukjam be őket? Tartsam nyitva? Vagy pislogjak néha? Vajon kell lássak valamit?  Közben megy. A fúrás. Faragás. Idegkivevés. Nyálelszívás. Meg a rettegés. Ha fog fájni? Mégis? Bármelyik percben? Ki fogom bírni? Rájövök, hogy mindenem fáj. Maximumra vannak feszítve az izmaim. Olyan merev vagyok, mint egy friss hulla. Próbálok ellazulni. Belém hasít a rémület. Ha ki kell menjek az illemhelyre? Hogy fogok kikérezni? Elmutogatom? És mehetek kifeszített szájjal? Fázom. Majd melegem van. Már eltelt pár óra. Biztos. Amióta ide kinyúltam. Mindjárt kész vagyok. Mondja az orvos. Utolsó igazítás. És már emeli is a széket. Öblíthetek. Mondja. Megtalálom a számat. Nagy nehezen. Majd nagy ívben átköpök a kis kagylón. Ezt aztán már biztos. Hogy nem fogom átélni. Megnyugtatnak. Hogy nem a világ vége (pedig nekem majdnem az). Kibotorkálok a rendelőből. Fizetek. Beütöm a bankkártyám kódját. Rosszul. Kétszer. Tizenöt évi használat után. Harmadszorra leblokál. Előveszem az összes pénzem. A hitelkártyám. És végül sikerül. Hogy fizessek. És hogy elköszönjek. És menjek. Jön, hogy egyenesen világgá. Mert, hogy velem mindig kell történjen valami a fogászaton! De csak az első üzletig jutok. Ahol szólnak, hogy már a maszk sem kötelező, nemhogy a cipőn a kék micsoda.