„BABÁT VÁROK!”

Nem én. Egy volt diáklányom. Akivel ma megittunk egy hűsítőt a sarki kávézóban. Furcsa csillogással a szemében közölte az újdonságot. És miközben örvendeztem az ilyenkor szokásos jajdejóügyesvagygratulálok-ot, az a szemcsillogás megérintett bennem valamit.  És elindította a lavinát. Az emlékeket. Az érzelmeket. Mindent amit átéltem.  Mindent, amit olyan sikeresen elrejtettem egy ideig. Bízva

KI A FIÚ ÉS KI A LÁNY

Bolond egy világ. Nagyon furcsa napokat élünk. Habár, a történelem azt mutatja, hogy mindig is voltak furcsaságok. Minden időben. Vagy ilyenek, vagy olyanok. Fiatalok

TESTVÉREK

– Gyere már, meddig várjunk rád? –kiáltott a legmagasabb, bedobva hátizsákját a csomagtartóba – Ez már megint csinálja az eszét! – és mind a

PÁNIK A SZÉKBEN

Kihúzták a bölcsesség fogamat. Majd az előtte levőből az ideget. Mert begyulladt. Majd betömték. A fogamat. Nem az ideget. És előkészítettek még egyet. Azt

„KERESZTANYA”

Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volt. Az egyik, volt osztálytársam kommentje. Az anyjuk vagyok! Nem a

TENGERI ÉJSZAKÁK

Nyaral a vírus. Mondták. Így rohantam én is. Nyaralni. A diákokkal (az mindig jó buli). A tengerre. Szervezkedtem. Panzió. Vendéglő. Vonat. Szülőértekezlet. Negyvenhét személy.