KIBÚJIK A JÓ

Ugyanazt látjuk. Mindennap. Mindenhol. Az interneten. A tévében. A hírekben. A tik-tok-on. Az ismerősök üzeneteiben. Hogy milyen rosszak az emberek.  Balesetek. Esések. Verekedések. Halálesetek. Mind élőben. Filmezve. Majd közzétéve. Persze megkommentálva. Mindenki által. Ha lehet, minél szörnyebben. Elítélőbben. Elrettentőbben. És akkor tényleg. Az ember mi mást tehet? Elkezd rettegni. Álmában. Ébren. Napjainak

PÁNIK A SZÉKBEN

Kihúzták a bölcsesség fogamat. Majd az előtte levőből az ideget. Mert begyulladt. Majd betömték. A fogamat. Nem az ideget. És előkészítettek még egyet. Azt

„KERESZTANYA”

Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volt. Az egyik, volt osztálytársam kommentje. Az anyjuk vagyok! Nem a

TENGERI ÉJSZAKÁK

Nyaral a vírus. Mondták. Így rohantam én is. Nyaralni. A diákokkal (az mindig jó buli). A tengerre. Szervezkedtem. Panzió. Vendéglő. Vonat. Szülőértekezlet. Negyvenhét személy.

KÉSŐN MONDOM, DE SZERETLEK

Mekkora  hülyeség! És egyre gyakrabban látom. Az interneten. Hogy nem kell mondani. Csak mutatni. Hogy szeretsz. Valakit. A régi időkben születtem. A régi időkben

SZILVESZTER

Megint közeledik. Már csak egy pár nap. És Szilveszter. Újév. És új év. Több mint fél évszázadot éltem le. Így hát már biztos. Hogy