TESTVÉREK

– Gyere már, meddig várjunk rád? –kiáltott a legmagasabb, bedobva hátizsákját a csomagtartóba – Ez már megint csinálja az eszét! – és mind a négyen röhögtek.  Az „ez” én voltam. A kiabáló meg az én drága bátyám. Utál engem. És én is utálom őt. Mindig csak adja a nagyot. Főleg, hogy az

KIBÚJIK A JÓ

Ugyanazt látjuk. Mindennap. Mindenhol. Az interneten. A tévében. A hírekben. A tik-tok-on. Az ismerősök üzeneteiben. Hogy milyen rosszak az emberek.  Balesetek. Esések. Verekedések. Halálesetek.

PÁNIK A SZÉKBEN

Kihúzták a bölcsesség fogamat. Majd az előtte levőből az ideget. Mert begyulladt. Majd betömték. A fogamat. Nem az ideget. És előkészítettek még egyet. Azt

„KERESZTANYA”

Kitettem egy képet a facebookra. A storyba. Hármasban. A két fiammal. „Keresztanya”. Ez volt. Az egyik, volt osztálytársam kommentje. Az anyjuk vagyok! Nem a

TENGERI ÉJSZAKÁK

Nyaral a vírus. Mondták. Így rohantam én is. Nyaralni. A diákokkal (az mindig jó buli). A tengerre. Szervezkedtem. Panzió. Vendéglő. Vonat. Szülőértekezlet. Negyvenhét személy.

KÉSŐN MONDOM, DE SZERETLEK

Mekkora  hülyeség! És egyre gyakrabban látom. Az interneten. Hogy nem kell mondani. Csak mutatni. Hogy szeretsz. Valakit. A régi időkben születtem. A régi időkben