Édesanyám egyik testvére pap. Ő a „pabbácsi”. Magas. Derék ember. Dörgedelmes hanggal. Félelmetes. Otthon is úgy beszél mint a templomban. Hangosan. Szigorúan. És csak neki van mindig igaza. Ő tud mindent. Ellentmondást nem tűr. Főleg a reggelinél. Mert akkor idegességében kiveri a joghurtoskanna oldalát. Kavargatás közben. De napközben sem. Mert akkor becsapkodja az ajtókat. Nyáron a tengerre indult. Kikapcsolódni. Mert fárasztóak ezek a hívők. Mindennel csak zaklatják. Indult a vasútállomásra. Kivette a trabantot a csűrből. Elütött  két egyhónapos csirkét. Leordított minket. Csak úgy pabbácsisan. Nem hessegettük a tyúkokat amerre kellett. Mi próbáltuk. De a tyúkok nem akartak. A trabant sem akart. Arra menni amerre a pabbácsi akarta.  Letöröltük a rendszámtáblát. Én meg a  házvezetőnő. Elvittük az útból a csirkéket. Majd eltemetjük őket. Később. Kinyitottuk a kapukat. Közben hallgattuk, hogy nem értünk semmihez. Vajon, hogy bír el minket a Fennvaló. Még jó, hogy ő imádkozik értünk. Majd eltűnt az égszínkék trabant. Az utca végén. Vele együtt a pabbácsi mennydörgő hangja is. Az égszínkék láthatár felé. Hálát adtunk a Jóistennek. Csendes temetése lehet a szárnyasoknak. Majd készülhet a házvezetőnő is. Szintén nyaralni. Neki is kell a kikapcsolódás. De neki tényleg kell. Egy fél nappal később. Fog ő indulni. Hogy hova, azt nem tudom. Induláskor megpuszil. Őt szeretem. Én maradok a paróhián. Óriási épület. Egyedül félek benne. Öt hatalmas szoba. Üveges veranda. Konyha. Kamra. Előszoba. Fürdőszoba. Olyan mint falun. Mindent lehet benne. Csak fürödni nem. Majd a ház mellett, épületek. Pajták. Istáló. Csűr. Fásszín. Negyedik osztályos vagyok. Másnap kell érkezzen még egy néni. Hetvenkét éves. Néhány faluval arrébb lakik. És ért az állatokhoz. Meg a házrendezéshez. Pabbácsi meghagyta. Vigyázzunk mit csinálunk. A Jóisten mindent lát. És ő is. Persze elhittem. Nagy gazdasága van a paróhiának. Hetvenkét nyúl. Egy kutya. Német vizsla. Egész nap rohangál. Éjjel alszik. A lábtőrlőn. Reggel fel kell költeni. Két disznó. Négy júh. Huszonhat tyúk. Minusz kettő. Azokat eltemettük. Egy kakas. Két kappan. Sok hívő. Mind szorgalmas. Mind besegít a mezei munkába. Persze mindig pénteken. Ilyenkor lehet hús nélküli krumpligúlyás. A kalákásoknak. Mind ittmaradtak. Amikor elment pabbácsi. Meg én is itt maradtam. És Erzsike néni is. A hetvenkét évével. Annyi eszünk van. Nekünk is. Nagy ház. Nagy gazdaság. Pabbácsi meg lát! Első éjjel. Óriási vihar. Ablakrázással. Villámlással. Mennydörgéssel. Kettéhasadt körtefával. Azt hittem világvége. Vagy legalább is pabbácsi haragja. Valamiért. Mondta, hogy lát minket.  És biztos nem tetszik neki valami. Erzsike néni mondta, imádkozzunk. Én akartam. De nem tudtam. Egy imát sem. És pabbácsi ezt is látta. Biztos. Mondtam Istenem segíts. Hogy ne lásson pabbácsi. Akkor majd a vihar is elmúlik. És segített. És elmúlt. Minden. Mert Erzsike néni imádkozott. Biztos helyettem is. Reggel lett. Félrelökdöstük a kutyát az ajtóból. Hogy tudjunk kimenni a házból. Gyönyörű napsütés. Friss levegő. Erzsike néni. Minden szép. És jó. És vidám. Már nem érdekelt, hogy lát pabbácsi. Elrendeztük az állatokat, elkeríttettük a tyúkokat. Hogy férjen el a trabant. És ne csökkenjen a szárnyaslétszám. Amikor vége lesz majd a kikapcsolódásnak. És ráadásnak, anyuék is eljönnek majd látogatóba. A nap folyamán. Végül rájöttem. Nem is olyan rossz ha valaki mindig lát minket. De jó! Tulajdonképpen én nagyon szeretem itt! Ha jól meggondolom. Főleg  amikor nincs itthon pabbácsi!