45!!! Úr Isten! Sose hittem volna, hogy megérem! Ez egy igazi teljesítmény! Ez nekem máris egy hihetetlen rekord. Hisz mindig féltem. Rettegtem. Mert mindig volt egy árnyék. Alaktalan, hideg, fenyegető. Kísért ha kellett, ha nem. Bárhova. Éjjel, nappal. Vajon megérem? Hogy megnőjenek a gyermekeim? Csak mennének már iskolába! Az már egy nagy lépés! Csak addig ne legyen semmi bajuk! És ha lehet én is legyek mellettük. Ne haljak meg. Mi lenne velük? Vajon felnevelnék a rokonaim? Melyik testvéremhez illenének a legjobban? Melyikre hagyjam őket? Iskola. Na jó. Mondjuk. De lenne már líceum. Akkor már nagyobbak lesznek. És ha nekem lesz is valami bajom, csak jobban boldogulnak majd. Végre a líceum! Na még egy kicsi. Nem baj ha veszekednek velem. Vagy éppen utálnak. Vagy épp a férjem veszekszik velem. Hogy nem voltam képes megnevelni őket. Csak teljenek az évek!  Ők meg legyenek jól. Egészségesen. Ügyesen. Csak bírjam én is! Így kelek, így fekszek. Néha annyira aggódok, hogy még az iskolába is alig akarom engedni őket. Hátha valami bajuk lesz és én azt nem fogom túlélni. De tűrtőztetem magam. Arra gondolok, biztos ilyen minden anya. És mégis elengedi az iskolába a gyermekeit. De akkor ezt, hogy bírta az én anyum? A négy gyermeket? Nekem nincs annyi, de néha így is majd belehalok az aggodalomba. Csak ne lenne semmi bajuk! A többi minden megoldódik. És akkor, egyszer csak arra ébredek, hogy 45. És mindkét csemetém nagykorú. Betöltötték a 18-at! Jézusom! Hát nem szenzáció? Hogy megértem? Hát ne legyek boldog? Hogy 45? Igaz egyet nem értek. Hogy mi van az árnyékkal. Mert az még mindig itt van. Ugyanolyan hidegen és fenyegetőn. Az aggodalom. És ugyanakkora. És ugyanaz. Csak lennének jól! Az én drága gyermekeim. Csak ne legyen semmi bajuk! De ugyanakkor nagyok már. Kell boldoguljanak. Meg kell tanulják. Én itt leszek amikor csak akarják. Ha élek. De most már nagyok. És ügyesek. És okosak. És persze szépek. Mint minden anyának a gyermekei. És akkor ne legyek boldog, hogy 45? Dehogynem! És most őszintén! Mi van ha már csak „pus-áp” melltartóval vehetem fel a nyáriruhát! Mi van ha kikerekedtem, mint egy diófa? Vannak szorító dresszek. Ha nagyon muszály. És ha éppen kínozni akarom magam. Ez van. Megnőttem. Szélességben. Hogy nem zavar? Dehogynem! Melyik nőt nem zavarja? De melyik anyának fontosabbak a kilói mint a gyermekei? Ez van. Nehezen, de megszoktam a változást. A testit. Nem hordok már szűk ruhákat. Meg minit. Jöhetnek a hosszabb polók. Gumis derekú nadrágok. Otthon a rövidnadrág, vagy jéger helyett a tréning. Nem baj. Ez nem jelenti azt, hogy ápolatlan, vagy slampos lettem. Csak nem sírok, ha nem férek bele a régi ruháimba! Csak egy kicsit. Aztán odaadom őket a szomszéd lánynak. Kételkedve néz amikor mondom az enyémek voltak. Aztán veszek újakat. Csak egy másik részlegről. De nekem ez jól van így. Ez az élet. Nem? Változunk. Haladunk a korral. Csak meg kell tanuljunk szépen haladni. Szépen öregedni.  A lelkünk az biztos annyi éves ahánynak csak mi tudjuk. De ezt minek mondogatni hangosan. Azt jelentené, hogy nem vagyunk benne biztosak. Sem a korunkban. Sem a lelkünkben. De én miért ne lennék? Hisz itt vannak a gyermekeim. És imádom őket. És nagyok. És ügyesek. Ez megnyugtat. És boldoggá tesz! Ez egy leírhatatlan érzés. Hogy felnőttek a gyermekeim. És hogy megértem a 45-öt. Egy személy nem ért meg. És az a férjem. Azt mondja beletörődök a koromba. Ez helytelen. Ez rémes. Harcolni kell ellene. Bizonyítani kell a fiatalságot. Tornászni kell. Folyton. És újra. A torna az élet alapja. És főleg a fiatalságé. Hát sajnos nálam nem. Nem mondom, szeretek járkálni. Hegyeken túrázni (még ha jajgatok is). Gyönyörködni a természetben. De ugyanakkor szeretek ülni is. Szeretek rajzolni (a festés kicsit túlzás lenne). Meg írni. Kimondani amit akarok. Még szemtől szembe is. Szeretek játszani. Bármilyen társasjátékot (na jó, kivéve a monopolyt). Olvasni. Beszélgetni. Vagy éppen vitatkozni. Ülni a napon. Lustálkodni. Madarakat hallgatni és figyelni. Vagy éppen etetni. Ha fázok, sapkát tenni. Teázni. Julio Iglesiast hallgatni. Mindez azt jelenti, hogy öreg vagyok? Akkor jó. Ez van. Azt jelenti szeretem az öregedést. És akkor miért harcoljak ellene? Inkább megpróbálom széppé tenni. Nem elsietni. Nem tagadni. Vagy főleg nem sopánkodni miatta. Hogy jönnek lassan a fájdalmak. Derék. Térd. Szpondilózis. Egyelőre. Majd biztos oszteoporózis. És még meglátjuk. Mi más. Ez van. Valaki el tudta ezeket kerülni? És csak a korát élvezni? Akkor meg mi a baj? Hogy nem szégyellem, hogy öregszem? Dehogyis! Sőt, szeretek öregedni! Ja igen, és várom az unokákat!