Nem én. Egy volt diáklányom. Akivel ma megittunk egy hűsítőt a sarki kávézóban. Furcsa csillogással a szemében közölte az újdonságot. És miközben örvendeztem az ilyenkor szokásos jajdejóügyesvagygratulálok-ot, az a szemcsillogás megérintett bennem valamit.  És elindította a lavinát. Az emlékeket. Az érzelmeket. Mindent amit átéltem.  Mindent, amit olyan sikeresen elrejtettem egy ideig. Bízva abban, hogy talán el is felejtettem. De nem. Semmi esély rá. Minden ott van az emlékezetemben. Hajszálpontosan. Full HD-ban. Mert szerintem a szülés az amire  senki sem tud igazán felkészülni. Hogy is volt az? Egyszer csak kiderült, hogy terhes vagyok. Ettől kicsit összezavarodtam. Örvendtem és frászt kaptam.  Egyszerre voltam bátor és ijedt. Boldog és rémült. Vajon képes vagyok rá? Fogom tudni, hogy mit kell csináljak? Hogy jó legyen? A gyermekemnek is, nekem is? Kezdtek telni a napok. Szépen egymás után. Közben minden lehetséges lelkiállapoton végigmentem. Naponta. Reménykedtem, hogy minden jó lesz. Hisz odafigyelek, hogy mit eszem. Mozogok minden nap a friss levegőn. Pontosan megjelenek minden orvosi ellenőrzésen. Próbálok nem idegeskedni. Néha össze is jön. Máskor nem. Sírok. Csak úgy. Majd boldogan próbálgatom a kismamaruhákat. Könyveket, folyóiratokat olvasok, hogy kell terhes lenni. Közben az ismerősök bíztatnak. Tanácsokat ad mindenki. Akivel csak találkozom. Közben, csak úgy mellékesen, mindig mesélnek valami ijesztőt a saját terhességükről. Rémüldözöm. Ha nálam is úgy lesz? De nem. Bíztatom magam. Én más vagyok.  Lassan elmúlnak a rosszullétek. Sőt már a reggeli fogmosást sem követi hányás. A párom beköltözhet a teraszról amikor enni akar. Kezdem bírni a szagokat. Észreveszem, hogy mindenki csinos körülöttem, csak nekem lett lassan bálnaméretem. Mérges vagyok. Vajon leszek még csinos valaha? Haragszom mindenkire. Majd nem. Hiszen nekem gyermekem lesz! Csak legyen egészséges! Más semmi sem számít. Majd rájövök, hogy írhatnék egy turisztikai illemhelykalauzt. Pontosan ismerem a város minden kávézójának, vendéglőjének, szállodájának, állomásának, de még egyes gyógyszertárának is az illemhelyét. Néha mindent kívánok. De nem szeretnék nagyon meghízni. Úgyhogy, vigyázok. Mindkettőnkre.  És egyre többször jut eszembe a szülés. Vajon ki fogom bírni? Fogom tudni mit kell majd tennem? Ugye nem lesz semmi komplikáció? Át fogom élni egyáltalán? Tudok majd helyesen szuszogni? Meg annyi minden mást csinálni? Csak a csemetém legyen jól! Persze a nagy nap egyre közeledik. Hol lassabban, hol gyorsabban. Nem tudom mikor  jobb. Néha szeretném, hogy még egy picit kettő az egyben lennénk. Néha alig várom, hogy legyen már vége. Egyre nehezebben mozgok. Egyre hosszabbaknak tűnnek az éjszakák. És folyton az jár az eszedben, hogy bárcsak  lenne jó vége mindennek.  Beindulnak a fájdalmak. Szülök. Úgy ahogy nekem meg van írva. Mert ugye nincs két egyforma szülés. A végén már nem érdekel sem a szuszogástechnika, sem a helyes testpozíció, de még az sem, hogy ki van mellettem. Csak egyet akarok. Hogy a gyermekem legyen jól. És legyen már vége az egésznek. És egyszer vége is van. Nem jön, hogy elhiggyem. Leírhatatlan érzés. Olyan boldog vagyok. Mint még soha életemben. És büszke. Képes voltam rá. Sikerült! Aki a hasamban volt,  most mellettem van. Az én gyermekem!  Aki a legszebb. A legdrágább. A legügyesebb. A legaranyosabb. A leglegebb. Egy pillanat alatt felborul a fontossági sorrendem. Senki és semmi sem számít már. Csak ő. Az én csodálatos gyermekem. Akit most szültem meg. Akit a világon a legjobban szeretek. Akiért tudom, hogy bármire képes vagyok. Akiért, gondolkodás nélkül az életemet is odaadom. És aki, tudom, hogy  most ugyanúgy viszontszeret engem, ahogy én szeretem őt (legalábbis addig, amíg el nem jön a kamaszkor).