Megszületünk. És elkezdünk várni. Hogy legyünk óvodások, majd iskolások. Hogy legyünk liceumisták, majd ha lehet, egyetemisták is. És persze, hogy dolgozzunk már egyszer. Legyen saját jövedelmünk. Saját családunk, mindennel ami ezt jelenti. Csak várunk és várunk. Hogy legyen és megint csak legyen valami. Ami csakis a miénk. Mert az fogja meghozni a boldogságot. És lesz is. Egyre több. Mi pedig egyre többet várunk, hogy egyre több legyen. Így én is. De ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban eszembe jut az a mondás, hogy semmi sem tart örökké. Hogy minden véges. Kezdetben azt hittem, hogy ez a tárgyakra vonatkozik. Ami normális is. A tárgyak egy idő után elromlanak, eltörnek, vagy éppen lejár a garancia idejük, tehát végesek. És ez nagy részben meg is nyugtatott. Majd rájöttem, hogy  mégsincs így. Először eltűnt mellőlem egy jó barát. Kimagyaráztam. Biztos nem is volt jó barát, csak jó ismerős. Aztán távozott egy jó barát. Kimagyaráztam. Így kellet legyen, hisz beteg volt. Majd eltűnt a férjem. Egy másik nővel. Kicsit nehezebben, de ezt is kimagyaráztam. Biztos így volt megírva. Majd egy nap távozott a szüleim közül az egyik. Teljesen szétestem. Vajon tényleg minden véges ezen a világon? Még a körülöttem levő emberek is? Azt hittem (vagy akartam hinni), hogy aki ennyire az enyém, mint egy szülő, azt nem veszíthetem el. És ha meg is fog történni egyszer, az egy annyira távoljövőben lesz, hogy nem is érdemes rajta gondolkodni. Aztán egyszer csak itt van a távoljövő. Nehezen, de valahogy helyrejöttem. De amikor a másik szülőm is távozni készül, teljesen felfordul a világ körülöttem. Hogyan lehet ezt kibírni? És most kié leszek én? Hova fogok tartozni? Hova lehet majd hazamenni? Megint egy új életciklus következik. Így van ez rendjén. Majd hirtelen rájövök, hogy én is szülő vagyok. Távozni fogok egyszer és akkor az én gyermekeim maradnak. Kire? Magukra, de a szeretetemmel körülvéve. És megnyugodhatok. Mégsem ér minden véget egyszer. Az anyai szeretet végtelen!