– Gyere már, meddig várjunk rád? –kiáltott a legmagasabb, bedobva hátizsákját a csomagtartóba – Ez már megint csinálja az eszét! – és mind a négyen röhögtek.  Az „ez” én voltam. A kiabáló meg az én drága bátyám. Utál engem. És én is utálom őt. Mindig csak adja a nagyot. Főleg, hogy az idén végzős.

-Mindjárt! – ordítottam vissza. De annál lassabban bogoztam a bakancsomat.

-Úgyse fogsz itthon maradni. Mondtam már! – kiáltott megint és beindította az autót.

 Persze. Menjek velük. Mert ők úgy akarják. Hogy legyen akit irányítsanak. És neveljenek. Azt hiszik, hogy ha pár évvel nagyobbak, majd azt csinálom amit ők mondanak. Lassan felálltam és még lassabban kerestem a házkulcsot.

 -Jövök már – mondtam. Amilyen rondán csak tudtam.  Hátha mégis itthon hagynak. Ha jól fel tudom őket idegesíteni.

 De nem. Megvártak. Beültem hátra, a két lány mellé és jól becsaptam az ajtót. Röhögtek. Csak jönne már anya haza. Akkor azt csinálhatok amit én akarok. Anyával lehet. Ő mindig sajnál engem. Én meg egész nap tudok számítózni.

-Megmondtam, nem szeretek kirándulni. És te nem parancsolsz nekem. Csak azért megyek, mert mindig árulkodsz. És ti meg mit néztek? – mordultam a lányokra. -Békén kell hagyni. – mondta a nagyokos bátyám – Ő már csak ilyen. Indulhatunk? Elindultunk. Ötön. A bátyám és barátnője, a barátja és barátnője. Utálom őket. Mindegyiket. Még hogy hegymászás. Érdekel is engem a kilátás. Eleget kilátom én a dolgokat a számítón. És nem kell nekem dajka. Meg nevelő. Főleg nem a bátyám személyében. Mindig ő a példakép. Hogy jól tanul.Nem felesel. És tud viselkedni. Meg, hogy ő a nagyobb. Miért nem szült anya engem először? Akkor én lennék mindez. Vagy miért szült engem egyáltalán? Elég lett volna neki a bátyám. Ronda világ. Mindenki ellenem van. Mindig. Pedig a természetet szeretem. Nagyon. De nem akarom, hogy tudják. Mert majd megint mondják, hogy utánozom a nagyobbikat. Inkább akkor azt mondom, hogy csak a számítógép jó.

-Megint morogsz magadban? – adta a szellemeset a drága bátyám – Viselkedj, főleg, ha mások is vannak velünk.

-Téged megint ki kérdezett? –és kinéztem az ablakon

Közeledtünk a helyhez, ahol az autót kellett hagyni. Nem történt semmi. Ami miatt haza kellett volna térjünk. A fenébe. Pedig reménykedtem, hogy csak lesz valami pech. Csak a süket dumájuk ment az autóban. Az egyetem. Mintha majd bejut valamelyikük. Remélem nem. Meg az a szikla amire köteleznek, hogy felmenjek. Bárcsak kitörném a nyakam. Úgysem kellek senkinek. Még anyának sem. Mert akkor hazajönne.

-Vedd már a zsákod. –szólt rám megint. A bátyám.

Húztam az időt. Amennyire csak lehetett. Nem siettem. Elindultunk az ösvényen. Tölgyerdő. Majd tisztás. Majd megint erdő. Majd kaptató. Meredek. Majd kiköpöm a tüdőm. Mind a kettőt. Próbálok minél jobban lemaradni mögöttük. Hátha megesz a medve. Vagy valami vaddisznó. Nem is tudom, milyen állatok vannak erre. De a táj … az gyönyörű. Azért teszem a sértődöttet. Mert ők idegesítenek. Mert jól egyeznek. Én meg egyedül. Nem szeret senki. Mi a fenéért élek. Azt sem tudom.    -Tudsz lassabban? Úgyse fog a medve megenni! –kiáltott messziről a bátyám, mintha kitalálva  gondolataimat.

-Megmondalak anyának! Hogy kényszerítettél jönni! – kiáltottam vissza lihegés közben – Lehet, nem is tudod merre járunk! És ha jól tudom, el sem kéreztél!

-Jó, jó. Csak gyere már! –válaszolta a bátyám.

De gondolom nem is hallotta amit mondtam. Nem szokott soha rám figyelni. Csak mentek, közben folytatva az idióta szövegüket. Én tartottam a távolságot. Nem túl közel. Nem túl távol. Hogy halljam a beszédüket. Szeretnék nagyobb lenni. Akkor lehet velem is másképp beszélnének. És nem lennék mindenért a hibás.

-Bírod? – kiáltott a bátyám. Tette, hogy törődik velem.

A többiek vigyorogtak felém. Olyan lenézően.

–Te csak hagyj engem – lihegtem.

Hátha belehalok, gondoltam magamban. Másztam tovább. Bár éreztem, mindjárt kész. Hátha megszakad a szívem. Az nem is lenne rossz. Vagy lehet mégse. Még szeretném látni anyát. Szeretem őt. Meg szeretném látni a bátyámat ahogy nem jut be az egyetemre. Akkor milyen nagyokos lesz. A fenébe. A szívem már a torkomba sem fér. Le kéne már üljek egy kicsit. Reccsenés. Egy gyökér a lábam alatt. Vagyis nem. Az én jobb lábam. Gyökér nélkül. De mintha nem is az enyém volna. Ki van fordulva a bokámtól lefele. Csak álltam magam elé bambulva.

– Ülj le -mondta a bátyám. Fogalmam sincs mikor került mellém. Levette a hátizsákomat. Nem éreztem fájdalmat.

– Állj rá. Tudsz? – kérdezte.

Most már éreztem. A fájdalmat. És hogy nem tudok ráállni. Leültem.

-Ti csak menjetek. Egész fel. – mondtam. De már nem sikerült az utálatos hangomon beszélni. – Majd megtaláltok itt, amikor visszatértek. Úgysem tudok elfutni. Nézzetek szét helyettem is. – akartam vicces lenni. De nem ment. Fájt. Most már az agyamig hasított a fájdalom.

– Jó. Persze. – mondta a bátyám. Majd felállt és egyezkedett a többiekkel. Ők mentek. A bátyám maradt.

– Mehetsz te is. Nem kell sajnálj. –mondtam, de nem nagyon hittem.

– Jó. – mondta nyugodtan és leült mellém. Elővette a szendvicseket. Ettünk. Nézelődtünk. Ültünk a hideg földön. Beszélgettünk. Mindenféléről. Jó volt. Hangokat hallottunk. Előszőr megijedtünk. Majd nem. Megjöttek a többiek. Csodálkozva néztünk rájuk.

– Nem tudtatok felmenni? –  kérdezte a bátyám

– Dehogynem – mondták – és most ők csodálkoztak – Másfél órája mentünk el! 

Te jó ég! Észre sem vettem. A bátyám se. Most mi csodálkoztunk egymásra. Ilyen még nem volt. Hogy így teljen az idő. Együtt. Egy perc alatt másfél óra. Titokban örvendtem is. Hogy nem evett meg a medve. Amikor elindultunk.

És ekkor egy jóleső bizsergés futott át az agyamon. Talán mégis szeret a bátyám?