Nyaral a vírus. Mondták. Így rohantam én is. Nyaralni. A diákokkal (az mindig jó buli). A tengerre. Szervezkedtem. Panzió. Vendéglő. Vonat. Szülőértekezlet. Negyvenhét személy. Összesen. Ennyien indulunk. Már a vonaton. Jókedv. Kevés alvás. Akárcsak a tengeren. Utána. Minden egyes éjszaka. Mert ugye, az igazi diákélet. Csakis éjszaka zajlódhat. Nappal csak az unalmasság. Fürdőzés. Napozás. Kastélyépítés (homokból persze).Táncverseny (csapatokra osztva, beöltözve). Röplabda. Séták. És egyéb ilyenek. Banálisak. Csak hogy teljen a nap. És jöhessenek az éjszakák. A mindenféle ötletekkel. Hogy nehogy aludjon valaki. Sajnos, még én sem. Első este. A hegyibeszédem után elmondom a mindenkori kérésemet. Hagyjanak aludni. Csak az első éjszaka. Utána már kibírom a virrasztásokat. Mindenki elvonul. A saját szobájába. Majd a szomszéd szobájába. Majd össze-vissza. Járkálás. Vihogások. Hangoskodás. Készülök megismételni. A kérésemet. De csodálkozásomra. Csend lesz(nagyjából). Gyorsan elalszom. Reggel kiderült. Mi is történt. Sátánűzés. Micsoda? Mesélik. Az egyik szobában kezdett mozogni a becsukott ajtó. Amikor látták, hogy nincs senki. Áthívták a szomszéd szobásokat. Az ajtó mozgott. Becsukva. Az ablakok sem voltak nyitva. Még gyűltek a szobába. Az ajtó csak mozgott. Mindenki hallgatott. És nézett ki a fejéből. Majd jött az ötlet. A modern világé. Beírták a google-be. Sátánűzés röviden. Nem adott ki semmit. Megint beírták. Sátánűzés röviden amatőröknek. Így már ment. Leakasztottak egy keresztet. Láncostól. Az egyik fiú nyakából. Felakasztották a falra. A leakasztott panziós kép helyére. Felolvasták a javasolt mondókákat. Eljárták a kért rituálét. Aztán megnyugodtak. Az ajtó is. Vagy nem. Már nem tudták. Mert senki nem mert abban a szobában aludni. De amúgy. Az egész nyaralás alatt. Az a kevés órányi alvás. Éjszaka. A legfurcsább módokban történt. Sohasem ugyanott. És mindig felöltözve. „Libelula” pózban. Vagy keresztben. Egyszemélyes ágyon. Legalább ötön. De ha éppen nem fértek. Jól fogott a zuhanyzófülke is. Vagy a teraszról hozott szék. Vagy bármi. Csak minél többen lehessenek. Egy szobában. Második este. Klubbozás. A kolleganő kíséretével. Én az otthoni bulizósokkal. Zenét hallgatunk. Énekelünk. Táncolunk. Megjelenik egy hölgy. És mondja. Hogy menjünk lefeküdni. Jövő héten. Felelik a diákok. Erre berohan. Majd kirohan. És hívja a rendőrséget. Azok meg, jönnek. Beszélek velük. A kerítésen keresztül. Szépen. Mert a hölgy ideges. Nem zenélhetünk. Megígérem. Elmennek. Majd visszajönnek(a rendőrség, nem a hölgy). Elfelejtették mondani. Hogy ne is énekeljünk. Azt is megígérem. Csendben szórakozunk tovább. Mert tudjuk. Mindjárt érkeznek a klubbosok. Majd intézik ők tovább. Harmadik este. Vidámpark. Visítások. Rosszullétek. Adrenalin. Tánc. Az egyik diák nyer. Két plüssjátékot, egy díszpárnát és nyolc üveg bort. Így megtiltja. A célbadobós butik tulaja. Hogy még dobálózzon. Majd jöhetnek az éjszakai, tengerparti séták(mert ugye,százszor érdekesebbek mint a nappaliak). Vagy a fényképezkedések a legközelebbi „sáttossal”. Az erkélyen bulizás. Átmászkálások. A pástétom zöldhagymával. Ami csakis hajnali fél négykor a legízletesebb. Honnan? A szomszéd kiskertjéből (lásd a hivatalos verziót). A kártyázások. A nagy beszélgetések. Nagy röhögések. Szórakozás. És mindez úgy. Hogy én azt higgyem. Hogy alusznak. És én el is hiszem(hisz ma születtem). Mert tudom. Hogy olyan jó éjszakák soha, sehol nincsenek. Mint a tengeren, táborban, amikor a tanárnő alszik!