Ülök az orvosi rendelő várótermében. Nagyon kedvetlenül. Minden korosztály jelen van. Elég nagy számban. Mint mindig decemberben. Várok. A gyermekek nyűgösek. Csúsznak-másznak. Mindenhol. Nézegetem a várótársakat. Vagyis inkább hallgatom őket. Hisz ez az a hely, ahol mindent megtudhat az ember. Ha akar. De ha nem, akkor is. Felfigyelek két anyukára. Nagyon aggodalmasaknak tűnnek. Akaratlanul is jobban fülelek. Hogy mi a baj a csemetéikkel. Kiderül, hogy nagyon zaklatottak. Az anyukák. Hisz közeledik az ünnep. A Karácsony! Vajon, jól fog sikerülni? Hisz annyi még a munka! És a gyermekek is pont most betegedtek meg! Mi lesz? Mihez is kezdjenek? Na, erre már felvidulok kissé. Minden anya ilyen? Vagy lehet, hogy minden nő? Olyan ismerős a téma! Átéltem én is ilyesmit. És pont ilyen okosan! Gondolom. És legalább ilyen szörnyen kétségbeesetten. Milyen rég volt! Az első Karácsonyom falun. A gyermekeim egy- és majdnem négy évesek. Falura kellett költözzünk. Júniusban. A nagymama házába. Víz az udvarban. WC a kert végében. Én, aki eddig soha nem laktam falun. De még házban sem. Nem tűnik olyan nagy dolognak. Majd megoldódik minden. Fiatal vagyok. Hiszek még a mesékben. A saját erőmben. Amit legtöbbször földönkívülinek képzelek. Szóval. Nyáron még van, ahogy van. Szokom a helyzetet. Alkalmazkodok. De megjön a tél. Csempekályha. Fahordás. Tűzgyújtás. Füst. Mindenhol száradó ruhák. Persze miután sikerül kivenni őket a befagyott tisztáló vízből. De, ez van. Nem panaszkodom. Hisz a gyermekeim nagyon szeretik. Falun. Télen is, nyáron is. És ez a lényeg. Majd megérkezik december. Közeledik  Karácsony. Úgy, ahogy azt falun szokta. Én meg mindent úgy akarok csinálni ahogy kell. Ahogy előírják a helyi szokások. De azt is a legjobban. Hadd mondják milyen ügyes anya vagyok. És háziasszony. Az ünnep előtt mindenki takarít. Már három héttel azelőtt. Legalább. Kimosott szőnyegek lógnak a kerítéseken. Az ablakokon sehol nincsenek függönyök. Minden mozdulni képes nő holtfáradtan súrol, meszel, rámol, rendez. Rohangál a házban és a ház körül. Reggeltől estig. Nem nagyon értem miért. Minek ez a nagy felfordulás? Hisz az ember évközben sem ül nyakig mocsokban. Máskor is lehet ablakot, szőnyeget mosni. De azt mondják így kell. Na, akkor én is így fogom csinálni! De megbetegednek a gyermekeim. Hólyagos himlősek. Kicsit megijedek. Késni fogok a takarítással. Maximum egy hetet. De utána, majd én is rohangálni fogok a házban. És mászkálni a falakon, meg a szekrényeken. Mert azt úgy kell. Egy hét elteltével a gyermekeim nincsenek sokkal jobban. Kések. Többet mint amire számítottam. Nyugtatom magam, hogy nem baj. Behozom én a késést. Fiatal vagyok. Takarítani pedig muszáj. Mert jön a Karácsony.  Majd én gyorsabban fogok rohangálni mint a falubeliek. Telnek a napok. Egész nap játszom a gyermekeimmel. Púderezem őket. Kenegetem a hólyagokat. Meséket olvasok. Etetek. Altatok. Közben az eszem folyton ott jár a takarításon. Hogy mit fognak mondani az emberek. Az én ablakaimról nem hiányoztak a függönyök. Nem lógtak a szőnyegeim a kerítésen. Milyen gazdasszony vagyok én? Karácsony előtti hét. Nagyhét. Már fel vannak díszítve a karácsonyfák mindenhol. Világítanak rajtuk az égők. Nekünk még meg sincs  véve a fenyőfa. Amikor én voltam gyermek, apu csak az angyal érkezése előtt díszített. De most falun vagyok. Így kell. Nagytakarítás és gyors fadíszítés. A szomszéd házakban már nekilátnak az ünnepi ételek készítéséhez. Mindenhonnan ételszagok. Magyarázzák, hogy Karácsonykor miket kell sütni, főzni.  Ettől még jobban megijedek. Előétel, négy-öt féle. Sütemények. Minél több. Krémesek, sósak, kalácsok. Levesből elég egy, de az legyen nagy mennyiség. Ám a húsok, hurkák, kolbászok sütve, párolva, főzve, kirántva. Tojásba, prézlibe, dióba. Minél több. Hisz jönnek majd a kántálók, a rokonok, az ismerősök. Kell lássák mennyi minden van!  Atya Isten! Az agyvérzés kerülget. Ennyi félét kell készítsek? Mikor? A gyermekeim már majdnem meg vannak gyógyulva, de még nem mehetnek ki a levegőre. Egész nap mellettük kell legyek. Mi lesz velem? Mi lesz a Karácsonnyal? Még csak két nap van hátra. Amikor a férjem bejelenti, hogy a főnöke ajándékot küld egy cég vezetőségének. Az országba. És ő kell elvigye. Huszonharmadikán. Rám borul a világ. Minden és mindenki összeesküdött ellenem? Hogy bebizonyítsa, hogy nem vagyok jó háziasszony? Hogy nem vagyok képes becsületes Karácsonyt tartani? Lassan összeszedem magam. Majd gondolatban beosztom a maradék idő minden percét. Takarítás, főzés, sütés. Karácsony után majd alvás is. Addig játszom a gyermekeimmel. Kissé megnyugszok. Huszonharmadikán este, a férjem azzal jön haza, hogy ajándék nélkül érkeztek a céghez, mert elvesztették az úton. A disznót. Egyszerűen leszállt az utánfutóról amikor ők megálltak cigarettázni. Hazafele jövet megkapták egy kerítés mellett. De másnap csak vissza kell menjenek egy ajándékkal. Erre már semmiféle reakcióm sincs. Folytatom a játékot a gyermekeimmel. És eljön a huszonnegyedike. Reggel felporszívózom a házat. Már nem gondolok a falubeliekre. Sem a kántálókra. Akik lehet jönnek majd. Egy kicsit rendezgetek is. A gyermekek elvannak körülöttem. Zenét hallgatunk. Feldíszítjük a karácsonyfát. Nehézkesen, lassan, de sikerül. Kolbászt sütök. Krumplipürét készítek mellé. Savanyú káposztát vágok. Közben sírok. És szidom gondolatban a férjemet. Meg a főnökét. Meg magamat. Hogy nem születtem jó háziasszonynak. Majd megnyugszok. Nehezen, de sikerül becsempészni az ajándékokat is a fa alá. Bekapcsolom az égőket a karácsonyfán. És megjön az angyal! A gyermekeim boldogsága? Leírhatatlan. Ugrálnak. Hangoskodnak. Próbálgatják a játékokat. Néha odafutnak hozzám. Az ölembe ülnek. Megpuszilnak. Ölelgetjük egymást. Majd csak ülünk a földön. Hárman. Nézzük a karácsonyfát. Meg a játékokat. Amiket hozott az angyal. Mit érzek én? Az is leírhatatlan. Nézem a gyermekeimet. Egészségesek. Szépek. Vidámak. Együtt vagyunk. Később csak megérkezik a férjem is. Tehát, mindenem megvan. Nem hiányzik semmi az ég világán. Boldog vagyok. Egy végtelen megnyugvást, békét, elégedettséget érzek. És egy olyan nagy szeretetet, hogy még fáj bele. Istenem! Mennyi eszem volt! Miért is aggódtam? Hogy milyen lesz ez a Karácsony? Sírtam a takarítás és a főzés miatt? Idegeskedtem, hogy nem leszek elismerve mint kiváló háziasszony. Pedig elég volt egyszerűen megpróbálni csak jó anyának lenni. És persze, hogy jó lett a Karácsony!