Szervezkedek. Számolok. Tervezek. Egy hétvégi háromnapos kirándulást. Az ország közepére. Főleg várak, kastélyok, persze sóbánya (nehogy már kimaradna) látogatásáért. Plusz egy olyan helyre is, ahova én személyesen már nagyon régóta el szeretnék jutni. Egy helyre, amelyet egyesek régmúlt civilizációknak, mások földönkívüli civilizációknak tulajdonítanak. Persze én a második variánst szeretem felkarolni. Szállást foglalok. Egy iskola bentlakásában. Onnan járjuk majd be a környéket. Mikrobuszt, étkezéseket beszélek le. Majd utolsó simítások. És indulhatunk. Tíz- és tizenegyedikes diákokkal. Csak néhányuk csendesebb fajta. Nagy részük bulizós típus. De nem baj. Így  jó a hangulat egész nap. Az első nap programjába egy sóbánya és egy vár fér bele. Este bowling. Meg pláza. A szobákban meg szórakozás. Zene. Járkálások. Viccek. Hangoskodások. Éjjel egykor már túlzott hangulat. Csillapítok. Magyarázok. Majd kérlelek. Végül fenyegetek. Persze az eredmény, mint mindig. Megértő bólogatások. Csendesebb pár perc. Aztán minden folytatódik. Onnan ahol abbamaradt. De legalább néhány fokkal halkabban. Végül én lefekszek. Úgy fél három fele. A diákok úgyszintén. Úgy fél hét fele. Hétkor indul a második nap. Persze, hogy nehezen. Meglátogatunk egy kastélyt. Gyönyörű. A kastély. Az idő. A kedvük már nem annyira. Mert ugyebár fáradt mindenki. Nyavalyognak. Nem akarnak többet járkálni. Már láttak eleget. Elég egy kastély egy napra. A többi helyről vegyünk cd-ket. Azokat majd megnézzük otthon. Most menjünk aludni a bentlakásba. Meg így tovább. Mondom, csak még arra a helyre megyünk, amit én akarok látni. Aztán még beszélünk. Lecsillapodnak. És indulunk megint. Jó órányi buszozás. Egymásra dőlve, ájultan alusznak. Elhagyjuk a lakott területeket. Hegyre fel kanyarog az út. Egyre keskenyebben. Egyre meredekebben. Majd le kell szállni a buszról. Kitámasztjuk kövekkel a kerekeit. Gyalog megyünk tovább. A széles erdei úton. Nagyon meleg van. Az út meg nagyon felfele. De beindulnak a diákviccek. Az egyik lány fürdőpapucsától. Amivel reggel, siettében elindult. A kastélyban nem tűnt fel neki. De az erdőben már nagyon. Haladunk felfele. Szórakozunk. Meg izzadunk. Majd megérkezünk a helyszínre. És meglepődünk. Turisztikai pont. Mi egy vadregényes helyre számítottunk. Sorba állunk jegyért. Valahonnan még lettek turisták. Vagy lehet, hogy voltak. Csak mi nem vettük észre. A nagy szórakozásunkban. A jegyárus nagyon kedves. És kedvesen figyelmeztet arra is, hogy ha energiával szeretnénk töltődni, siessünk. Mert jön a nagy idő. A diákoknak tetszik a töltődéses ötlet. És közben nem értjük. A nagy időt. Hisz ragyogóan süt a nap. Amennyire látjuk azt a fák közül. Haladunk a jelzések után. Az erdőben. Majd kiérünk a tisztásra. Mindenkinek tetszik a látvány. Az elhelyezett kövek. Furcsa körökben. Érdekesen. Nézelődünk. Csodálkozunk. A köveken. Aztán azon, hogy dörög. Tényleg fog esni az eső? Honnan? Fényképezkedünk. Leülünk a kövekre. Majd felállunk. Mert megszid az őr. Közben szemünk sarkából figyeljük. A turisták egyik csoportját. Körben állnak. Fogják egymás kezét. És zümmögnek. A diákoknak rettenetesen tetszik. Így kell töltődni? Rögtön ki akarják próbálni. Csepereg az eső. Csitítom őket. Mondom, nekem is kéne. Energia. De majd máskor. Megsértődnek a turisták. Azt hiszik gúnyoljuk őket.  Kezd esni az eső. Szólok, hogy mindenki keressen egy tisztás széli fát. És húzódjon alá. Amíg eláll az eső. A körbeállottak még mindig zümmögnek. Kézenfogva. Majd zuhogni kezd. Mindenki fut. Még az energiagyűjtők is. Beállok egy fa alá. Számolom a diákjaimat. Néhányan mellettem. Néhányan egy közeli fa alatt. Hol a többi? Alig lehet már látni. Felhőszakadás. Óriási dörgésekkel. Kiáltok a diákoknak. Hol vannak a többiek? Nem lehet semmit hallani. Mutogatnak egy irányba. Szórakoznak. Nyolcan két ernyő alatt. Bőrig ázva. Még mindig lázasan kutatom a többi kilencet. A tekintetemmel. Végre észreveszem őket. A tisztás másik oldalán egy tarka kupac. Guggolnak. Beborítva egy nylonnal. Ami egy fűnyíró gépet takart. Eddig. Most már az én diákjaimat. Jó, hogy feltalálták magukat. De lehet, majd ezért is leszid minket az őr. Megnyugszom. Várunk. A diákok szórakoznak. Rendületlenül. Nézelődök. De már nem nagyon látok semmit. Olyan sűrű lett az esőfüggöny. Egyszer csak mutogatnak a diákjaim. A tisztás fele. A kövek között egy feltartott kezű alak rohangál. Gondolom, ezek a turisták. Esőben esőtánc. Furcsák. Közben a feltartott kezű kezd közeledni. Látjuk, hogy kiabál. Hallani nem halljuk. Alig ismerem fel. Az egyik diáklányom. Bőrig ázva. Feltartott kezekkel. Rohan felénk. És kiabál. Hogy fussunk. Mert meg fogunk halni. Mi van? Odaér hozzám. Magánkívül gesztikulál. Pánikol. Látom, nincs más megoldás. Mondom, hogy jó. Nyugodjon meg, mert indulunk. Bele a zuhogásba. Intek a közeli csoportnak, hogy fussunk. Visszaintik, hogy ők nem. Ők jól elvannak. Feltartott kézzel hadonászok. Most én. Feléjük. Hogy azonnal. Nincs komment. És nekivágunk. A felhőszakadásnak. A turisták érdeklődve figyelnek. A fák alól. Rohanunk. Csúszkálunk a sárban. Csorog rólunk a víz. De kitartóan futunk. A tisztás közepétől kezdek integetni a guggoló csoportnak. Hogy induljanak. Ők is. Visszaintenek. Hogy, mi? Feltartott kézzel intek nekik. Hogy irány a buszhoz. Erre nagyon vidámak lesznek. Én meg nagyon ideges.  Felállnak. És feltartott kézzel kezdenek toporogni. A nylon alatt. Elborul az agyam. Ordítok. Nem hall senki. Már az ökleimet is rázom. Persze feltartott kezekkel. Hevesebben integetnek ők is. Feltartott kezekkel. A nylon alatt. És most már enyhén ugrálnak is hozzá. Közben iszonyúan jól szórakoznak. A turisták gondolom még jobban. Odaérek hozzájuk. Csak egy szemet dobok rájuk. És intek a fejemmel. Szó nélkül indulnak.  Most már együtt futunk. Bőrig ázva. Nyakig sárosan. Felülünk a buszra. Egyből bepárásodik minden ablak. Még a bőrünket is ki lehetne csavarni. Kifújjuk magunkat. Indulunk. Megnyugszunk mind. Majd, ahogy szoktuk. Kezdjük újra feleleveníteni a történteket. Egymás szavába vágva. Óriási röhögésekkel. Előreszól az egyik fiú. Hogy a tanárnéninek így jó? Mi, kérdem csodálkozva. Hát, hogy mennyi energiát gyűjtött, mondja. Mert segítettek ők is. Próbáltak éppen úgy ugrálni, ahogy én tettem a tisztás közepén. Na, csak most értettem meg.  Hogy,  a nylon alatti esőtánc tulajdonképpen az én esőtáncom hasonmása akart lenni. Energiagyűjtés céljából. Aranyosak ezek a diákok! Mindig figyelnek, hogy legyen elég energiám!