Elmélkedtem. Minden átélt Karácsonyon. Családban. Vendégségben. Iskolában. És eszembe jutott. A bio-Karácsonyom. Most, vagy huszonöt éve. Falun laktam. Tanítottam. Három faluval arrább. Egy nagyon helyes kis iskolában. Busszal ingáztam. Fiatal voltam. Hittem a mesékben. A csakis bio-ban. Hetedik osztályom volt. Eldöntöttük. Hogy feldíszítjük az osztályt. Fenyőfát is díszítünk. De úgy. Hogy minden bio legyen. Vagyis. Minden természetes anyagból fog készülni. És mindent a diákok fognak készítenek. Saját kezűleg. Elosztottuk a feladatokat. Öt fiú hozza a fenyőfát. Valami szépet. És nagyot. Nem műanyagot. Két fiú zenét hoz. Amit hallgatunk majd. Hogy jobban menjen a munka. A lányok egy csoportja díszeket készít. A fenyőfára. Mézes kalácsból, dióból, almából, gyapjúból. Egy másik csoport készíti azokat a díszeket. Amelyekkel az osztályt szépítjük. Az utolsó lánycsoport pedig. Sütiket és szendvicseket készít. Ha netán. Megéheznénk. Díszítés közben. Majd eljött. A nagy nap. Amikor, ahogy mondani szokták. Ráhangolódunk az ünnepre. Mégpedig bio módon. Reggel mindenki izgatott. Jön, megy. Csomagolja ki. És mutatja. Amit készített. A két fiú már teszi is a zenét. Csak a fenyőfa nincs sehol. Meg az öt fiú. Már  aggódok. De megérkeznek. Megtapsoljuk őket. Pirosak a hidegtől. Térdig havasak. És fűrészporosak. De nagyon büszkék. Beállítják a fenyőfát. A tartójába. Eláll a lélegzetünk. Gyönyörű. Legalább három méter magas. Sűrű, egyenletes koronával (mint az amerikai filmekben). Szóval. Rajzolni sem lehetne szebbet. Még jobb hangulat kerekedik. És mindenki nekilát. A rá kiosztott feladatnak. Énekelünk. Beszélgetünk. Mindenki jól érzi magát. Kábé egy fél óráig. Majd nyílik az ajtó. Az igazgatónő. Inti, hogy menjek. Szólok a diákoknak. Legyenek jók. Amíg jövök. És megyek. A tanáriba. Ahol egy falubeli vár (Honnan ismerős? Ja! Az iskolától két házra lakik. A kapuja előtt van a buszmegálló). Ahogy belépek. Máris kiabál. Belevörösödve. Hadonászva. Felém. Nem értek semmit. Amikor az öklét kezdi már rázni. Az igazgatónő leállítja. Szólok, hogy sajnos nem értettem. Csak, annyit. Hogy az én osztályomról van szó. Mi is a baj? És mondja. Én gyengülök. Reggel elment a juhaihoz. A falu szélére. Amikor hazajött. Leült reggelizni. És nem értette miért van olyan világosság a konyhájában. Először nem jött rá. De utána igen. A fenyőfája. Nem volt az ablaka előtt. Kirohant. Szólt a szomszédja. Hogy az előbb vágta ki öt fiú. Hetedikesek. Csak álltam ott. Ilyen nincs. A falubeli az asztalra csap. Felriadok a sokkomból. Mondom, na eddig. Nagyon sajnálom az egészet. Mondjon egy árat. Megtérítem a kárát. Ledöbben. De csak egy percig. Aztán mond egy árat. Megkapaszkodok egy székbe. Ez a fél fizetésem. De nem kell cirkusz. Mondom. Másnap reggel jöjjön a pénzért. És ment. Mentem én is. Az osztályba. Síri csendben vártak. Csak néztek rám ijedten. Mondom nekik. Bio, bio! De pont a szomszédtól? És a háza elől? Hol volt az eszük? Az egyik fiú felelt. Mindent összejártak. Még az erdőt is. De ilyen szép fa. Nem volt sehol. És ők a legszebbet akarták. Ennyi. Befejeztük a dolgunkat. Feldíszítettük a fát (tényleg gyönyörű lett). Feldíszítettük az osztályt is. Kifizettem a falubeli kárát. És állíthatom. Igazi bio volt ez a Karácsonyom. Honnan tudom? Mert, akárcsak minden bio-termék, nagyon – nagyon sok pénzembe került!