Túra a csúcsra. Kétezer méter fölé. Líceumista diákokkal. Csak úgy kirándulásosan. Hegymászásosan. Egy nap alatt. Szervezkedek. Felkérem az egyik kollégámat vezetőnek. A hegyre. Ő volt ott már többször. Ismeri jól a helyeket. Foglalok mikrobuszt. Toborozom a diákokat. Ugye, mint mindig, ez megy a legnehezebben. Nincs kedvük, minek azt, programjuk van, majd a következő alkalommal. Meg többi más ilyenek. Ígérgetek. Fenyegetőzök. Siránkozok. Végül csak összegyűl egy mikrobusznyi csapat. Rövid gyülekező a másnapi programmal, meg a felszereléssel kapcsolatban. Mindenki aludjon jól éjjel. Mondom. Hajnalban, ötkor indulás. És mentünk. Majd gyülekeztünk. Másnap. Az iskola előtt. Persze többen mint amennyien felfértünk volna a buszra. Gondolom éjjel többen aludtak jól. Eldöntöttem, hogy én is megyek kiskocsival. Így már be tudtunk gyömöszölődni. Hogy induljunk. Majdnem három órás út a hegy lábánál levő utolsó helységig. Furcsa városka. Valahogy kissé a törvényeken kívül. Ami az illegális erdőirtást, vadászatot, eltulajdonításokat, fegyverhordást illeti. Mondom is a diákjaimnak. Viselkedjenek. Köszönjenek mindenkinek. Ne kommentáljanak. Ne keltsenek feltűnést. Jámbor hegymászásért jöttünk. És indultunk is. Csak úgy toronyirányba. Vagyis csúcsirányba. A kolléga után. Aki mindig rövidítéseket próbál ki. Néha nem jönnek össze. Végre megtaláltuk a felfele vezető utat. A helyeset. Ekkorra már legalább nyolcadszor álltam meg. Levegő hiányában. Félhalálomon. Szerencsére mindig akad két, három diák hasonló tünetekkel. Persze lemaradva. Mindenkitől. A csapat már legalább négy részre volt szakadva. Elől, akik rohantak. A kollégával. Utánuk néhányan akik elől akartak lenni. De nem bírták épp olyan jól. Majd következett a hülyéskedők csoportja. Akikre legjobban kellett figyelni. Persze amikor utolértem őket. Leghátul  a vánszorgók. Meg én. És mentünk. És még mindig mentünk. Mindig csak felfele. Én átmentem néhány fázison. Először sírni akartam. De szégyelltem. Majd panaszkodtam. Le akartam feküdni. A földre. És meghalni. Vagy legalább négykézláb mászni. Majd kértem egy fényképet. Hogy legyen rólam. Amikor még éltem. Mindenki nagyon jól szórakozott. Közben, néha eszegettünk a kiscsokikból. Hogy legyen energiánk. Nekem leginkább jajgatni. Meg fegyelmezni a marháskodókat. Meg bíztatni a lemaradtakat. Vagy négy óra mászás-menetelés után elértünk a tóhoz. Végre. Már ez is hihetetlennek tűnt. A tó mellett meteorológiai állomás. Mindenki jókedvű. Mert ügyesek voltunk. Kibírtuk idáig. Gyönyörű a táj. Csodálatos. Leültünk pihenni. Zoknit cserélni. Trikót cserélni. Vízhólyagokat kötözni. És persze enni. De megmondva, hogy vigyázat. Aki ki akar menni, mászni a csúcsig, az csak keveset egyen. Maximum egy szendvicset. Kevés folyadékkal. Teli hassal nem lehet végigcsinálni. Nagyon meredek rész következik. És nehéz. Majd indultunk tovább. Persze mind. És mentünk. Száz méter után már nem nagyon bírtam. Lilásvörös fejjel lihegtem. Megint lemaradtam pár diákkal. Ultralassú tempóra. Gondoltuk estig majd felérünk mi is. És még vissza is. Bíztattuk magunkat. Mentünk. Viccelődtünk. Majd megálltunk. Lihegtünk és megint mentünk. És szórakoztunk. Egymáson.  Az út kétharmadánál bevárt a kolléga is. Gondolom, csak hogy megbizonyosodjon. Hogy még élünk. És megint csak mentünk. Gyönyörű volt minden. Akármerre nézett az ember. Nem győztem csodálni. És persze várni a csúcsraérkezést. Az előcsapat már felért. Jelezte azt dörgedelmes diadalordításuk. Eldöntöttem, hogy ezért megszidom őket. Majd mikor felérek én is. És persze ha még élek is. Meg volt mondva, hogy nem traumatizáljuk természetet. Jó húsz perc telt még el a célbaérésemig. Megdorgáltam az első csapat diákjait. Több okból. Nem vártak meg mindenkit. Ordibáltak. És mindennek tetejébe nagyobb köveket eregettek le. A hegyoldalon. A csúcsról. Hogy lássák milyen sebességet érnek el. Nekik viccesnek tűnt. A turistáknak már nem. Akik gyanútlanul próbáltak mászni felfele. A diákjaim illedelmesen végighalgattak. És bólogattak is néha. Majd folytatták a diákvicceiket. Ugyanott ahol abbahagyták. Kifújtam magam. Leültem. Körbenéztem. Azután még egyszer. Nem jött, hogy elhiggyem. Hogy én feljutottam ide. Be lehetett innen látni hetedhét országot. Leírhatatlan látvány. Gyönyörű hegyek. Gyönyörű táj. Ragyogó napfény. Néhány fényképet készítettünk. Csoportosan. Vagy egyenként. Hogy legyen profilkép is. A facebookra, persze.  Meg bizonyítéknak. Amikor nem akarják majd elhinni, hogy hol jártunk. Aztán indulás lefele. Hogy férjen a többi turista is a csúcsra. És megint mentünk. Azt hittem könnyebb lesz, hisz lefele megyünk. A diákoknak biztos az is volt. Nekem nem. Kezdtem egyre jobban érezni, hogy van térdem. Meg remegés is benne. De mentünk. Megint csoportokra szakadva. Úgy látszik a beszédemnek nem volt nagy hatása. Közeledtünk megint a tóhoz. Nagyon figyeltem a lábam elé. Gondoltam nem kéne leguruljak. Egyszer csak kiabálás ütötte meg a fülemet. Megálltam, hogy nyugodtan megkeressem a hangok forrását. A meteorológiai állomás mellett állt az első csoportom. De most nem sietett. Csak állt. Megszeppenten. Felordított  bennem a hős tanár hangja. Siessek, hogy mentsem meg a őket! Majd ott megtudom mitől. Odaértem.  Egy ocsmányul káromkodó  hölgyet találtam. Aki szidta a diákjaimat mint a bokrot. Hogy neveletlenek. Én nagy illedelmesen próbáltam megérdeklődni tőle, hogy mi a baj.  Na, aztán! Kellett nekem rókatojás! Elkezdett most rám üvölteni. Az ideges hölgy. Hullarészegen. És persze, teli torokból. Hogy mi kell nekem? Mit szólok bele? Nem látom, hogy nézek ki? Menopauzás koromban még a hegyeken akarok járni? Nézzek tükörbe és vegyem észre már magam! És kötögessek otthon egy karosszékben. Közben a háta mögül közeledett két darab, csempekályha méretű helyi lakós. Eddig sem jutottam szóhoz. De most már nem is nagyon akartam. Csak annyit, hogy mindjárt ideér a kollégám és a  panaszának végét mondja csak bátran majd neki el. A diákjaimnak pedig intettem. Hogy lóduljanak lefele. De gyorsan. És szó nélkül.  Megint mentünk. Csak akkor lassítottunk, amikor egy kanyar után már nem láthattak minket. Az egyik diákom ekkor megkérdezte tőlem. Mit jelent a menopauza? Na aztán! Végre, én is kiönthettem az előbb felgyűlt frusztrációmat. Persze a diákjaimra. Nem a hibás hölgyre. Ki a fene tanítja nekik a biológiát? Líceumisták. És nem tudnak ennyit? A nők. Egy bizonyos idő után. Nem menstruálnak. Nincs elég női hormonjuk. És ettől persze kicsit hisztisek is. A diákjaim nagyon együttérzően bólogatva néztek rám. Erre ideges lettem. Most mondjam, hogy én még nem vagyok menopauzában? Egy dzsipp motorja hallatszott. Fentről. Ettől kicsit megijedtünk. Mind. Jönnek a csempekályhaszerű, mogorva helyiek. Részegen. Meg a hölgy idegesen. Talán mégse kéne még egyszer találkozzunk.  Gyorsan utasítok. Mindenki le az ösvényről. Mint Piroska. Be az erdőbe. A fák mögé. Amíg elmennek. Aztán visszatérünk a jó útra. A farkast hagyjuk. Mondva és csinálva. A dzsippes helyiek elhaladtak. Részegen, hangoskodva, röhögve. Egy kicsit megnyugodva folytattuk utunkat lefele. Megint szakadoztunk csoportokra. Egy adott percben az én jobb térdem beadta a felmondását. Nem tudtam többet lépni. Leültem egy útszéli kőre. Mindenki elhaladt mellettem. Belemerülve a történtek megbeszélésébe. Kivéve két lányt és egy fiút. Ők megsajnáltak. Vagy csak jobb jegyeket reméltek ezután. Mind a négyen kirámoltuk a hátizsákjainkat a földre. Minden köthető dologgal becsavartam a térdem. Majd leszorítottam jól. Nem baj, ha nem kering benne a vér és le kell majd vágják. Csak érjek le a hegyről. Mentünk tovább négyesben. Csak úgy előre. Megint jó volt a hangulat. Egyszer csak véget ért az erdő. És ezzel az út is. Nem tudtuk merre tovább. Forgattuk a fejünket. Valahol nagyon távol, balra, apró színes pöttyök. Ezek a mieink! Örvendtünk. De valahol nagyon távol, jobbra is apró színes pöttyök. Azok is a mieink! Na, ez igen! Néztünk szorgalmasan tovább jobbra is, balra is. Csak úgy, mint egy teniszmeccsen. Amíg haboztunk. Aztán megszavaztuk. Hogy mi pedig előre fogunk menni. Majd csak megtaláljuk mi is az autókat. A fő, hogy leértünk a hegyről. És ki az erdőből. Beszélgettünk. Észre sem vettük mikor került elénk egy kerítésként szolgáló valami. De jó hosszú. Nem láttuk mit kerít be. Átléptünk rajta, és haladtunk tovább. Még mindig beszélgetve. Amíg szavunkba nem vágott valami éktelen bőgés. Szörnyű erősséggel. És megállás nélkül. Nem messze tőlünk egy nagy szarvú, fekete, óriás méretű bika. Na, ennyi! Most hogyan tovább? Álltunk egy helyben. A bika bőgött tovább. Eszeveszetten gondolkoztam. Aztán mondtam, nincs mit tenni. Megyünk lassan tovább. Szemünk sarkából lessük a bikát. Ha felénk iramodik, mindenki szaladjon. Szanaszét. Én majd feláldozom magam. Gondoltam. Csak amúgy hősiesen. Lépegettünk. Rettenetesen megijedve. Folyton oldalt pislogva. Egyszer csak a diákom felkiált. Hogy nem fog feldöfni a bika! Van tőgye! Ettől a többiek megnyugodtak. Én még mindig nem bíztam teljesen a tőgyes bika jó szándékaiban. Megmenekültünk. Egy pajta mellé értünk. Mondtuk, de jó a civilizáció. Amíg meg nem láttuk a pajta mögött a hat marcona kinézésű favágót. Éppen ettek. Rönkökön ülve. Amikor megjelentünk a pajta mögül. Megállt a kanál a kezükben. Nekünk a vér az ereinkben. Mit volt mit mondjak? Hogy eltévedtünk az erdőirtó lakós kertjében? Amíg a csodálkozásukból fel nem észleltek, elnézést kértem, majd szép napot kívántam mindannyiuknak. És mentünk. Nagyon gyorsan. El a ház mellett. Ki a kapun. Az útra. A szívem úgy vert, hogy az EKG gép leégett volna . Kapkodva vettem a levegőt. Persze a diákok nagyon élvezték. Mint minden hasonló helyzetet. Majd megnyugodtam én is. Nem olyan távol észrevettük a buszunkat és mellette az autót. Senki sem volt már fáradt. A térdemet nem is éreztem. Hogy van egyáltalán. Siettünk. Boldogok voltunk. És nagyon büszkék magunkra. A többiek már vártak. Mindenki megvolt. Indulhattunk haza. Még csak három óra autózás. Megszólal hátulról az egyik diákom.  Hogy gyönyörű szép volt ez a nap. És még volt három tanulsága is. Mint a meséknek. Mondom a mesékben három kívánság van. De nem hagyta magát félbe szakítani. Folytatta nagyon tudálékosan. A sorolással. Egy: a turistákat nem kell felülről érkező, nagy sebességű kövekkel ijesztgetni. Kettő: a bikától, ha tőgye van, nem kell félni. Három: a tanárnéni amikor hisztis, akkor menopauzás. És magával nagyon megelégedve, elhallgatott. Nem volt mit feleljek. Tettem, hogy nagyon koncentrálok az útra.