Elvált a legjobb barátnőm. A bíróságtól megkapta a gyermeket, egy garzont és egy húsz éves autót. A férje maradt a házzal. Meg a medencével. És az új autóval. Meg a kilenc évvel fiatalabb munkatársnővel. Na, de ugye a baj sosem jár egyedül. Átszervezték a munkahelyét. Kisgyermekes anyák nem rentabilisek. Mondták neki. Így hát mennie kellett. Lett új munkahely. Nem nagyon bánta. Egy válás után, ez már semmiség. Csak azon aggódott, hogy a város másik végébe kell eljutnia. És onnan meg vissza. Minden egyes nap. A tömegközlekedési  kapcsolatok pedig rosszak. Nagy a város. Így  használnia kell majd az autót. Mind a húsz évével. Csak egy baj van. Nem vezetett kilenc éve. Kereken. A férje nem engedte. Azt mondta biztos nem boldogul. Túl nagy a forgalom. És mi lesz most vele? Dolgozni muszáj. Három napos kiképzésre érkezek. A városba. Ahol a barátnőm lakik. Felkeresem. Beszélgetünk. Sírdogálunk. Majd koccintunk. Az egészségünkre. Kicsit felvidulunk. És persze kitalálunk egy nagyon okos dolgot. Legalábbis, szerintünk. A következő nap együtt megyünk. A munkahelyére. Ő fogja vezetni. Kilenc év után. A húsz éves autót. Én majd taxival megyek onnan a napi képzésemre. Ezt megbeszéljük. Majd megtervezzük. Majd alszunk rá egyet. Reggel indulunk. Beülünk az autóba. Türelmesen várok. Amíg beigazítja magát az ülésbe. Tizennyolc mozdulattal. Majd benéz a kormány alá. Elismételi a pedálok megnevezését. Hangosan. Mind a hármat. Majd fordítja a kulcsot. Rázkódunk vagy négyet. Majd megint fordítja a kulcsot. Eszébe jut, hogy ez egy benzines autó. Így harmadjára elindulunk. Nagyon gyorsan. Majd hirtelen előreesik a fejem. A féktől. Hálát rebegek a Jóistennek. Hogy megteremtette a biztonsági öv feltalálóját. Haladunk. Nem valami gyorsan. De már egyenesen. Kínosan mosolyog. Kérdi, hogy nagyon félek? Mondom, hiszek a sorsban. Majd előreesik a fejem. Most az utca végi kereszteződés miatt. Ezt jelezte a hirtelen fék.  Meg az emberek az átjárón. Amíg elsőbbséget adunk, sír egy kicsit. Majd kikanyarodunk a főútra. Egy udvarias vezető jóvoltából. Már majdnem rendesen tudom venni a levegőt. Ő, nem tudom, szuszog egyáltalán? De a kezei, azok lilák. Ahogy szorítja a kormányt. Atyám! Egy körforgalom. Közeledik felénk! Óriási fék. Leáll a motor. Visszaindítja. Közben sír megint egy kicsit. Néhány hímnem már dudál ránk. Még várunk. Kapkodjuk a fejünket. Jobbra. Balra. Majd egy kis köz keletkezik. És máris vágtatunk. Át a körforgalmon. Teljes gázzal. Becsukom a szemem. A gyermekeimre gondolok. Anya nélkül maradnak szegények. De végül túléljük. Haladunk lassan előre. Majdnem meg is nyugszunk. Amikor szól, hogy valahol le kell térjünk jobbra. És azzal kanyarodik is. Fogózkodok. Mert véletlenül a gázra lép a fék helyett. Sikerül egyenesbe hoznia az autót, majd megáll. Hirtelen. Mint bennem  az anyagcsere. Két ledermedt rendőr áll az út közepén. Szóhoz se tudok jutni. Egyetlen mozdulattal kapcsolja ki a mentőövét, ugrik ki az autóból és ragadja meg két kézzel a sokkos állapotban levő rendőr karját. És folyik belőle a szó. Majdnem sírva. Hogy áldjon meg a Jóisten minden rendőrt! Milyen jó, hogy pont itt van és megállította. Mert ő hogy megijedt, amikor befordult. És látta, hogy mindenki jön, csak ő megy. Igen. Egy háromsávos, egyirányú úton voltunk. Csak nem a jó irányba. Szegény rendőr! Hiába hajtogatta folyton, hogy üljön vissza hölgyem. Szó se róla! A barátnőm csak mondta a magáét. És persze, közben fogta továbbra is a rendőr karját. Két kézzel. Szegény ember! Amikor szóhoz jutott, mondta, hogy nyugodtan forduljunk itt meg. Nem lesz semmi baj. Leállítja a társa a forgalmat. Mind a három sávon. Csak üljön már vissza az autóba. De nem ment az olyan könnyen. Most azért rimánkodott, hogy a rendőr üljön be a kormányhoz. Hogy fordítsa meg az autót. Mert ahhoz ő túl stresszes. De nem tudta meggyőzni sehogy. Végül, nehezen, de sikerült. Visszahajkurásznia a barátnőmet az autóba. Szegény rendőr! Totál belefáradt. Az autók pedig álltak. Mind a három sávon. Én néztem ki a fejemből. De nem volt még vége.  Most a leengedett ablakból könyörgött a rendőrnek, hogy legalább egy büntetést hadd fizessen. Köszönetképpen. Mert olyan rendesen viselkedtek vele. Ekkor már a rendőr rimánkodott. Hogy menjünk már! Állnak az autók. Három sorban! Kanyarodtunk nagy ívben. Kicsit csattant a jobb első kerekék. A járdaszélben. Még integetett egyet a rendőrnek. És mentünk. Kezdtem kiengedni a görcsömből. A barátnőm a stresszéből. Annyira, hogy már nem is ismertem rá. A következő kereszteződésnél már negyvennyolc kilóját meghazudtolva rázta az öklét a szemtelenkedő vezetők fele. Nem jött, hogy higgyek a szememnek. Csak ennyi kell? Ahhoz, hogy az ember belejöjjön a vezetésbe? Egy gyanútlan rendőr ostromlása megold mindent? A taxival a panzióhoz mentem. Így nem tudtam képződni. Ki kellett pihenjem a kilenc év utáni vezetést. És megállapítsam, hogy egy ilyen, koccintás után született ötlet, még egy hajfestést is igényel.