A HATÁRON

A határukon vannak. Az idegeim. Az agyam. Néha mindenem. Amikor a határhoz érek. Akár megyek. Ki az országból. Akár jövök. Be az országba. Mostanában mintha szokássá vált volna. Hogy történik valami. Amin aztán gondolkodhatok. Jó sokáig. Először, pont jöttem. Az országba. Elhagytam az utolsó helységet. Még volt hat kilométer a határig. Majd tíz. Tizenkettőnél már eléggé csodálkoztam. Hogy sikerült eltévednem? Tizenötnél visszafordultam. Egy nagyon szűk úton. Vagy tizenöt mozdulattal. Majd megtaláltam a határt. Úgy belefáradva. Mintha gyalog kerestem volna. Másodszor? Mentem ki az országból. Későn indultam. Rámsötétedett. Ideges voltam. Egész úton munkahelyi ügyeket intéztem telefonon. Majd írta. Hogy határátkelő. Kikapcsoltam a telefont. És mint mindig. Csodálkoztam. Ki a fene találta ki. Hogy ennyi autósáv legyen. Sosem tudom melyiken kell haladjak. Általában sor van. Így beállok valamelyikbe. De most szerencsére nincs sor. Gyors lesz az átkelés. Üres épület mellett haladok el. Milyen lerobbant! Eddig nem is figyeltem. Majd meglátom a vámos kuckókat. A járdán két határőr beszélget. Megállok. Nyitom az ablakot. Nyújtom az iratokat. Hova megyek? Kérdik egyszerre. Haza. Mondom nagy szellemesen. Itt velünk ne viccelődjön! Szól rám az egyik. Idegesen. Milyen komolyak ezek! Gondolom. Ekkor két reflektorfény érkezik. Közvetlen szembe velem. Totál megvakít. Egy autó. Na, ezek ennyire nem értik a viccet? Még mindig kezemben az iratokkal. Még egy autó. Az első mögé. Az egyik vámos odasiet. A másik pulykavörösen. Sziszegi a fogai közül. Hogy ilyen nincs! Ezt nem lenne szabad! Még bajuk lesz belőle! De most már nincs mit csináljon. Tolassak hátra egy kicsit. Feltűnés nélkül. És próbáljak megfordulni. Mert ez nem kimenetel. Hanem itt bejönnek az országba. Vagyis bejönnének. Ha én nem állnám el az útjukat. Atya Isten! Jó, hogy ültem. Így nem tudtam összeesni. Jó, hogy este volt. És nem látták, hogy most én lettem pulykavörös. A nagy stressztől. Még most sem tudom, hogy. De végül sikerült. Tolatni. Fordulni. Kijutni. Az országból. És sikerült nagy nehezen. Feldolgozni is. Az átélteket. De persze. Ha kimentem az országból. Vissza is kell jöjjek. Megint este van. Amire a határhoz érek. Egy svéd autó után haladva. Gondolom, most már nem lehet semmi baj. Megyek nyugodtan utánuk. Hát nem félrehúznak? Ilyen nincs! Ötszázzal kezd verni a szívem. De megyek. Kapkodom a fejem. Meresztem a szemem. Annyira keresem azt a sávot. Ami nekem kell. És megtalálom! Csak egy autó van előttem. Addig megnyugodhatok. Egy kicsit. Majd következek. Nyújtom az iratokat. Nem nyílik az ablak. Próbálom. Összenyomogatok minden gombot. Új az autóm. Nem nagyon tudom melyik mire való. Nem megy. Közben mutogatok a vámosnak. Hogy kiadom az ajtón. Inti, hogy jó. Nem nyílik az ajtó se. Piros az egész fejem. Annyira környékez a sírás. Itt vagyok a vámban. A jó sávon. A jó irányba. Egyedül kaptam meg őket. És bezáródok a saját autómba? Szerencsére a vámos nem ideges. Vár. És nézi. Ahogy bökdösök mindent. Amit csak lehet. Majd kinyílik a jobb ablak. Megint integetek. Most már a vámos is belejön. Visszainti, hogy semmi baj. Megkerüli ő az autót. Átdőlök a jobb oldalra. Mint egy múlt századbeli nagyasszony. Egy ünnepi ebéd után. De így már eléri az iratokat. Megnézi őket. Mosolyog illedelmesen. Nagyon jól nevelt. Fut át az agyamon. Hogy ilyen jól bírja röhögés nélkül. Majd megköszöni. Elteszem a papírjaimat. Persze, leereszkedik mind a négy ablak. Hozzáérhettem valamihez. Bánom is én. Majd lobogni fog a hajam. Mint a motorbiciklin. Csak menjek már innen. És rálépek a gázra. Még szerencse a négy nyitott ablakkal. Mert hallom az éktelen kiabálást. Álljon meg! Álljon meg! Fékezek. Nagyon hadonászik egy vámos. A visszapillantó tükrömben. Tolasson! Azonnal! Kiabálja. Gondolom, ahogy csak kifér a torkán. Megáll bennem az anyagcsere. Nagy örömömben. Hogy kinyíltak az ablakok. Totál kiment az eszemből. Hogy a másik országnak is van vámosa. És őt is érdeklik az irataim. Csak most szégyelltem magam igazán! Zig-zag-ban tolatok. A nagy stressztől (habár nyugodtan sem tolatok valami egyenesen, ha jól meggondolom). Kétségbeesve kérem az elnézéseket. Amilyen sűrűn csak lehet. Nem is néz rám. Csak inti, hogy mehetek. Miután visszaad mindent. És megyek. Az első benzinkútig. Félrehúzok. Hogy nyugodtan sírhassak egy kicsit. Majd nyomogatok megint. Mindent. Becsukódnak az ablakok. Megkapom az ajtónyitó biztosító gombot is. Megnyugszok. Megiszok egy fél liter kólát. Megeszek egy fél tábla csokit. És indulok. Egy kicsit nyugodtabban. És hála Istennek, innen már csak egy sáv van az úton. Amin mehetek.
Nincsenek hozzászólások