Vagyis ahol az ember megkönnyebbül. De nem idegileg. Legalább is én. Mert, az a személy vagyok. Aki akárhova látogatok is. Lehet, hogy nem jegyzem meg. A kastély úrnőjének az életét. Vagy a kiállított képek stílusát. De az illemhelyet? Azt biztos. Hol van. Milyen zár van az ajtón. Hogy kell lehúzni a vizet. Hogy működik a vízcsap. Stb. Szóval, a WC-memóriám tökéletes. És emlékekkel teli. Akár könyvet is írhatnék. Csak róluk. Hol kezdődött? Természetesen, még nagyon fiatal koromban. Edzőtáborba vittek. Vonattal. Szórakozás. Vihogások. Majd WC-re menés. Persze csak amúgy lányosan. Egyszerre többen. Szól a jegyszedő. Nem amikor áll a vonat. Kivárjuk. Amíg elindul. Bemegyek. Csodálkozok. Milyen kicsi a hely! És mennyire mozog! Húzom le a nadrágom. Nekicsapódok a falnak. Majd lefejelem az ajtót. Repülök az ablak fele. De elkapom a kagyló szélét. Egy kézzel. (Most már értékelem, hogy kicsi a hely.) Másik kezemmel befejezem a vetkőzést. Majd belekapaszkodok. A kilincsbe is. Egy kicsit stabilabban állok . De nem ám a WC. Járkál alattam össze-vissza. Görcsösen kapaszkodok. Célozgatok. Majd próbálok öltözni. Szintén egy kézzel. A kagylót el nem engedném. Semmi pénzért. Hullafáradtan és mélyen megrendülve. Térek a helyemre. Miután ásványvízzel lemosom. Hátul. A nadrágom szárát. Azóta? Az illemhelyek? Igazi kalandot jelentenek! Hát még amióta megérkezett. Az új világ. Csak egy példa. Nagy város. Virágkiállítás. Óriási. Gyönyörű. Pár óra járkálás után. Már nem bírom. Muszáj illemhelyre menjek. De hova? Sehol sincs. Semmilyen. Amikor már nem bírom. Eldöntöm. Bemegyek a közeli hotelbe. Négy csillagos. De lesz ami lesz. Valahogy csak ráveszem őket. Hogy beengedjenek egy illemhelyre. Ahogy belépek. Máris tudom merre kell menjek. Három sor kígyózik. Egy ajtó fele. (Úgy látszik mások is jutottak erre a megoldásra.) Beállok a végére. Szó nélkül. Végigtoporgom. Majd végre bejutok. De jó érzés! És fordulok. Hogy húzzam le a vizet. Atya Isten! Nincs tartály! Nincs cső! Vagy gomb! Vagy lehúzó! Vagy bármi! Amit húzzak. Nyomjak. Emeljek. Lökjek. Környékez a sírás. Most, hogy menjek ki? Vízlehúzás nélkül? Ennyire neveletlen nem lehetek! Kezdem tapogatni a falat. Oldalt. Hátul. Nyomkodom a csempéket. Valamelyik csak kell mozogjon! Biztos el van rejtve a falba. Mint a kalandfilmekben. A titkos ajtók.  Nyomogatok kétségbeesetten. Semmi! Hát ez van. Csak nem lakhatok ezentúl a szálóda WC-jében. Ki kell menjek. Tűzpirosan indulok.  Nyitom az ajtót. Lehúzódik a víz!  Hát ennyit! A technikáról. De az építészetről is. Nem értettem. A mollokban, vagy éppen a reptereken. Miért olyan kacskaringós az út az illemhelyig. Megmagyarázták. Azért, hogy ne jöjjön ki a szag. Az jó. A baj csak az, hogy én se jutok ki. Onnan. Egykönnyen. Néha azon gondolkozok. Hogy morzsákat kéne hullassak magam után. Mint Jancsi és Juliskában. Hogy megtaláljam az utat. De, ha már a repülőnél tartok. Sose féltem. Hogy lezuhanok. De, a WC használatától? Na, attól már igen. Egyáltalán, hogy nyílik az ajtó? Beférek? Nem szippant be a WC? Nem záródok be? (Mint az utolsó osztálykiránduláson? Ahol hála két diáklány műkörmének. Amivel ki tudtak kaparni. Mármint a zárat az ajtóból. Hogy kijöhessek. Mert persze, ilyenkor nincs. Az ajtó alatt rés. Ahol kimásszak. Vagy fent hely. Ahol átbuknék a szomszéd kabinba.) És egyéb ilyen kérdések. A fiaim mondták. Ne féljek. Pont olyan mint a vonaton. Csak nem mozog annyira. Az ajtó olyan mint a harmonika. Jó. Megnyugodtam. Vagyis nem. Mert hosszan el kellett tűnődjek. A repülőn. Az ajtóra meredve. Hogy nyílik? Kilincs nincs. Gomb nincs. Fogantyú nincs. Csak egy bemélyedés. Mit csináljak vele? Nyomjam? Érintsem meg? Nyúljak bele? Rettenetes! Nem lehet minden illemhely ajtója egyforma? Ja, ajtó! A nyáron. Az egyik strandon. Illemhely. Bemegyek. Nem tudom becsukni az ajtót. Nem fér el tőlem. Gondolom, beállok a WC mellé. Most én nem férek. Kimegyek. Szemügyre veszem a helyzetet. Számításokat végzek magamban (csak amúgy, igazi biológus módra). Milyen szögben kell álljak. És hova. Hogy el tudjam végezni a dolgomat. Persze úgy, hogy az ajtó is be legyen csukva. Majd próbálgatom. A kitalált pozíciókat. Közben hálásan gondolok  a betétek kitalálójára. Ilyenkor mit csinálnánk nélkülük?  Hát a WC-papír? Az még egy érdekes dolog. Nagy szerencse. Ha van. Általában, nincs. De olyan is előfordult. Hogy túl sok volt. Elhasznált. Például. Kirándulás diákokkal. Megállunk egy autópályás illemhelynél. Rohanok elsőnek. Nyitom az ajtót. Hátrahőkölök. Civilizálatlan népség! Az egyik fal mellett hegyként tornyosul. A használt WC-papír. Visszacsukom az ajtót. Majd megint nyitom. Ugyanazt. Mert a másik kettő zárva. Bemegyek és  nézem. Talpas WC (ahogy a diákok mondják). A halom papírt eltekintve, nincs is olyan mocsok. De hát nem lehet a lyukba dobni a papírt? Ha már kosár nincs? Morfondírozok. Vetkőzés  közben. Mennyire neveletlenek lettek az emberek. Az az otthoni hét év. Majd elkapom  a fejem. Az utolsó percben. Így nem tapad az arcomra. A saját, használt WC-papírom. Hanem direkt a halomra repül. Csak nézek ki a fejemből. Mi van? Huzat. Visszarepít minden papírt. Szólok a diákjaimnak. Dobják direkt a halomra. A papírjukat. Ha nem szeretnének használat után is szembenézni vele. Egyszóval. Nálam az illemhely. Rengeteg dolgot vesz igénybe. Húgyhólyagot. Kar és lábizmokat. Egyensúlyt. Türelmet. Éberséget. Nem utolsó sorban. Gondolkodást és fantáziát. Tehát, néha felteszem a kérdést. Egyáltalán létezik még egy ilyen komplex hely?