Amint mondtam már. Szokásom. Hogy bármit is kell tegyek. Először lejátszom az agyamban. Persze a lehető legrosszabb lehetőségekkel. Amik csak előfordulhatnak. Hogy ne érhessen meglepetés. Így, ezzel be is vonzom őket. Vagyis a legrosszabb variánsokat. Így van ez az orvoshoz menéssel is. Kezdeteimtől. A mai napig. Kialakult egy orvosi rendelős viselkedésem. Tömören beszélek. Csak a fontos dolgokat. Hogy ne idegesítsek senkit. Hogy ne alakulhassanak ki furcsa helyzetek. Persze, nem is alakulnak. Csak majdnem mindig. Csak egy példa. A sok közül. Egyetemista vagyok. Hajnal négykor már nem bírom a fájdalmat. Egy ismerős bevisz a sürgősségre. Az ügyeletes szoba ajtaja zárva. Mit csináljak? Kopogok. Belülről kérdi egy hang. Hogy ki az? Leblokkolok. Mit kell mondjak? A nevemet? Hát ki lehetne? Nem értem. Mondom egy beteg. Mit akarok? Kérdi újból. Az ajtó mögötti hang. Már nem tudom, hogy a stressz, vagy a nagy fájdalom izzaszt. Mit kell ilyenkor mondani? Mit akarjak? Egy dupla vodkát? Szóval ilyenkor szoktam a kétségbeesés határán lenni. De nem zúgolódok soha. Sőt, nem is szólok semmit. A fogorvosnál ugyanúgy. Túlnyálazom Pavlov kutyáját is.  Vagy elájulok az érzéstelenítőtől. Vagy éppen öblögetés után, túlköpök a kagylón. És akkor ne legyek stresszes? Na, de múlt héten. Újból a lumbágó. Amikor fel tudok már kelni az ágyból, irány a neurológus. Élmény. Majd a nőgyógyász. Nehogy a hátfájásnak más oka is legyen. Várok a rendelő előtt. Másfél órát. Az orvos nem jön. Nem zúgolódok. Másnap várok. Szintén a rendelő előtt. Szintén másfél órát. Nem jutok sorra. Nem szólok most sem. Semmit. Kiszól az orvos, hogy két nap múlva menjek. Amikor gárdás. És több ideje lesz. Eljön a gárda napja. Megyek. Várok. Kivagyok. A stressztől. A sok elővetítéstől. Megvizsgál. Megállapítja, hogy van problémám. De nem abba fogok belehalni. Jó. Már öltözök. Megelégedve, hogy ez alkalommal nem csináltam semmi hülyeséget. Biztos azért. Mert, vagy húsz éve járok. Ehhez az orvoshoz. És teljesen megbízok benne. Többször állított talpra. Elég kritikus helyzetekben. Már akarok elköszönni. Szól, hogy ne, mert megoldja a homlokomat és az orrom mellett is. Csodálkozok. De igaz. Erősen hámlik a bőröm. Az orrom mellett. És a homlokom egy részéről. Mondom az orvosnak, hogy két éve nem tudják kikezelni a bőrgyógyászok. Azt mondják a stressztől van. És most ő ezt megoldja? Hát persze. Csak várjak egy kicsit. Csodálkozok. Nem kérdek semmit. Örvendek. Hogy milyen szerencsém van! Megoldódik az ekcémám végre. Szuper! Tudom, hogy ez az orvos szeret kísérletezni. Kipróbálni mindenfélét. Hív. Le kell feküdjek az ágyra. Jön. Egy jó nagy fecskendővel. Csodálkozok. Megint. De nem szólok semmit. Azt gondoltam valami krémeket fogok kapni. Leül egy kisszékre. Elfordítja a fejem és a fülem mellett beszúrja a tűt. Nem szólok. Tüntetett már el rólam csomókat. Régebb. Injekcióval. Direkt a csomóba. Bízok benne. Tehát nem kérdezek. Az ötödik szúrásnál már kicsordul a könnyem. Vidáman szól. Hogy egy kicsit kell érezzek is valamit. Ha húsz évesnek akarok kinézni. Kezd derengeni a dolog. Hogy mi is ez. Meg folyni rajtam a víz. Felállni már nem lehet. Lesz ami lesz. A harmincnyolcadik tűszúrásnál már világos minden. Még az az eset is. Ami a megyei korházban volt. Még régebb. Amikor a kislánynak eltört a keze. És kivették a vakbelét. Gondolom ő se mondott semmit. És nem is kérdezett. Pont mint én. Most. Csak nekem nem vettek ki semmit. Hanem betettek. Csak nem tudom mit. Botoxot? Hialuronsavat? Vizet? Azt se merem megkérdezni. Amikor vége. Benézek a tükörbe. Ráncaim nincsenek. De erőm se. Amikor megtudom mennyibe kerül. Fizetek. Amennyit tudok. A többit hozom holnap. És remélem, hogy jó lesz. Amikor elmúlnak a véraláfutásaim. Ha nem is fogok húsz évesnek kinézni!