Igen. Félek. Mindig. Mindentől. Mindenhol. Talán már amikor megszülettem. Félve csináltam azt is. Nehogy véletlenül elrontsam. Három évesen. A legjobban pabbácsitól. Aztán a napköziben. Mindentől. Hogy otthagynak. Hogy nem szeretem a tejbegrízt. Meg az ottalvást. És nehogy ottfelejtsenek délután a szüleim. És folyton lestem. Mikor jön a nagyidő. Csakis bárányfelhők legyenek az égen. Iskola? Na, aztán! Mi fog történni? Ha nem én leszek a legjobb tanuló. Lesznek barátnőim? Nehogy elhagyjanak! Persze, hogy elhagytak. Legalábbis az én véleményem szerint. Pedig csak így van rendjén. Líceum? Két szörnyű év. Egyedül. A sokaságban. Majd két nagyon jó év. Két nagyon jó barátnővel. De annak is vége lett. Szétszéledtünk. Egyetem. Ugyanúgy. Félelmek. Első év bulik. Keresgélések. Próbálgatások. Évfolyamtársak. Szuper szobatársnő-barátnő. De belőle is kevés maradt. Amikor megismertük a párjainkat. Akkor történt csak az igazi törés. Az életemben. Amikor azt hittem, hogy végre megvan! Nem lesz több félelem. Nem leszek egyedül. Mindent jól csinálok. Próbálok a férjem barátaival jóban lenni. Hogy boldog legyen. Hisz ő a párom! A sajátjaimat elhanyagolom. Így lassan lemaradnak. A férjem büszke. Magára. Én szintén. Hogy jól csinálom a dolgokat. Én, naiv! Aztán a gyermekek. A világom csakis a család körül forog. Teljesen. A maga félelmeivel. Rettegéseivel. Örömeivel. És reménységeivel. Hátha jól csinálom az egészet. Hátha jól nevelem a gyermekeimet. Lassan elfelejtem magam. Nincsenek barátnőim. Biztos időm se lenne rájuk. Nyugtatom magam. És lassan, de biztosan maradok. Teljesen egyedül. Mint felnőtt. Közben a férjem éli életét. Barátai vannak. Hát akkor időt is kell töltsön velük. Nem? Én persze nem szólok semmit. Nem fogom megsérteni! És közben kezdem azt hinni, hogy velem van a baj. Én nem tudok beilleszkedni. Vagy barátkozni. Igaz nem is nagyon lenne amikor. Munkahely, gyermekek, házimunka. Nyugtatom magam. Amikor már nagyon nem bírom. Közben a félelmeim kezdenek óriásméreteket ölteni. Megint. És mivel félek, mindent próbálok képzeletben előrevetíteni. Eltervezni. Filmként lejátszani. Lelki szemeim előtt. Hogy ne rontsak el semmit. Eredmény? Még nagyobb félelmek. Még nagyobb magányérzet. Közben a férjem végezte munkáját. Mindvégig. Tudatosan. Lassan. Alaposan. Az önbizalmam földbe döngölését. A magabiztosságom szétverését. A félelmeim táplálását. Csak amúgy, igazi férjként. Miközben ő egyre erősödött. És nagyon bevált neki. Sajnos. Padlóra kerültem. Mire a gyermekeim megnőttek. Hála Istennek, leírhatatlanul ügyesek. Elindultak saját útjaikon. És boldogulnak. Nagyon büszke vagyok rájuk. Belőlük merítettem erőt ahhoz, hogy lépjek. Évekbe telt a lépésem. Még több félelembe. Még több kétségbe. Még több kétségbeesésbe. De már tettem egy lépést. Ki merem mondani. El tudom fogadni. Hogy megtörtént. Velem. Is. Itt. A valódi életben. Nemcsak a filmekben. De tovább kell mennem. Muszáj újra kezdenem. Fél évszázadosan is. Mindenből tanultam. Mindent felhasználhatok később. Legalább is, ezzel bíztatom magam. Vannak egészséges, sikeres gyermekeim. Van albérletem. Van munkahelyem. És egy dologban már biztos vagyok. Amiben tévedtem. Lemondtam a barátnőimről. Eltávolodtam a testvéreimtől. Lemondtam a rokonaimról. Lemondtam az ismerősökről. Mert így szerette jobban a férjem. Miközben ő megtartotta mindezeket. Hát igen. Így maradtam. Kettesben.  A millió félelmemmel. Sikerül megszabadulni valaha tőlük? Vagy legalább törpenövésűvé alakítani őket? Lehet. Megpróbálom. Hátha nem kell még egy fél évszázad hozzá!