Új világ. Fejlett technika. Rengeteg információ. Könnyű hozzáférhetőség. Mindenhez. De ez az ultrafejlett minden néha teljesen összezavar. Legalábbis engem. Például. Csengetnek. Csomag érkezik a gyorspostával. Átveszem. A fiatalember egy kis képernyős kütyüszt tart elém. Írjam alá? Nézek rá. Igen. Írószer? Kérdem kétségbeesve. Az ujjammal. Feleli. És kicsit sajnálkozik. A tudatlanságomon. Rányomom az ujjam a képernyőre. Gondolom így csinálták pár évszázaddal ezelőtt is. Az írástudatlanok. Aláírás! Szól picit nyomatékosabban. Hogyan azt? Még mindig nem értem. Még hogyha a kapott irányítás hangosabban is szól. Írjam alá az ujjammal. Na, szegény Bíró László József! Kellett neki még a golyóstollat is feltalálni. Hogy kiderüljön. Teljesen hiába. Aztán ott van. Mindenkinek. A facebook. Meg a joutube. A rengeteg jó tanácsával. Baljósló figyelmeztetéseivel. Pánikba kergető előírásaival. Amik csak úgy ömlenek felém. Is. Főleg ha valamelyikre teljesen véletlenül rákattintok. Ijesztgetnek. Győzködnek.  Hogy milyen fontos az egészség. (Mintha ezt eddig nem tudta volna senki!) És hogy aztán nagyon vigyázzak! Ha nem akarok beteg lenni!  Nehogy egyek sót. Meg zsírt. Meg cukrot. Csodálkozom. És nem értem. Sejthártyáim működésének alapja nem a só? Vagy a hormonjaim egy része nem zsírból készül? Vagy a legtöbb energiámat nem a cukor adja? Mit fog csinálni szegény hasnyálmirigyem? Ha nem eszek cukrot? Vagy a rengeteg motiváló szöveg. Amelyik mind-mind előírja. Hogy és mikor lehetek boldog. Vagy éppen sikeres. Hogyan kell éljem az életemet. Én továbbra sem értem. Pedig folyton figyelmeztet. Arra is. Hogy felejtsem el a múltat. Ne gondoljak a jövőre. Éljek a jelenben. Na, ezeket szeretem a legjobban. Hagyjam a múltat. De nem úgy volt, hogy kéne tanuljak belőle? Hogy ne ismételjem meg? Hogyan azt, ha elfelejtem? Felejtéssel nincs tanulás. Legalábbis nálam. Ne gondoljak a jövőre? Akkor, hogy éljek a jelenben? Hisz a jelenben dolgozok. A megélhetésért. Fizetem a fizetnivalókat. Orvoshoz megyek. Olvasok. Barátkozom. Kirándulok. Vagy éppen félreteszem a plusszot. A nyaralásra. Ami biztos a jövőben lesz. Nem ma. Ma kell dolgozzak. A családért. A gyermekekért. Magamért. Nem? Ha nem gondolkozok a jövőn. Ha nem tervezek legalább alapszinten. Hogy nevelem a gyermekeimet? Hogy látok világot? Hogyan hozhatok össze egy hosszabb kikapcsolódást? Na, szóval én nem tudom. Nagyon jól hangzanak. De úgy látszik nem nekem találták ki őket. De talán a legérthetetlenebb számomra. Az, amire utóbb folyton fel vagyok szólítva. Hogy hagyjam el a komfortzónámat. De azonnal. Mert ha nem, nem fejlődök. És nem lesz jó az életem. Na, ez aztán még magas nekem. Mi az a komfortzóna? És miért kéne elhagyjam? Felrobban és belehalok? De akkor miért van benne a komfort szó? Az nem azt jelenti, hogy jó nekem? Nem erre törekszik mindenki?  Hogy jó legyen? És ha jó, akkor miért ne élvezhetném? Azért teremtettem meg, hogy kirohanjak belőle?  Úgyis az ember egyik alaptulajdonsága. Hogy mindent megun hamar. És ha én is megunom.  Akkor majd lépek. Előre. Vagy hátra. Vagy éppen oldalt. És majd fejlődök. Vagy nem. De addig hadd legyek a komfortzónámban! Hisz jól érzem magam benne! Ez az én jelenem. Fejlődök majd a jövőben. (amin ugye, tulajdonképpen nem is kéne gondolkozzak).