Elváltam néhány éve. Úgy hozta a sors. Vagy valaki. Mindegy. A lényeg most nem az. Hanem, hogy rájöhettem néhány dologra, amire addig egyáltalán nem figyeltem. Az egyik a nők. A másik a társadalom. A harmadik az ítéletek. Mind furcsa dolgok. Hogy is van ez? Megszületik a gyermek. Lány. Mindenki örvend. Gratulál. Minden jót kíván. De ugyanakkor nem felejti hozzátenni, hogy nem baj, majd csak lesz egy fiú is. Mintha a lányt még ki kéne egészíteni, mert csak magában nem elég jó. Majd növekszik, fejlődik. Lesz kislány. Majd nagylány. Közben tanulja, hogy mit is kell tennie majd a társadalomban. Ahogy azt előírják az íratlan szabályok. Ahhoz, hogy megfeleljen női létének. Milyen feladatokat kell elvégeznie és azokat pedig hogyan. Majd felnőtté válik. És jönnek az opciók. Nem megy férjhez. Szegény! Nem kell senkinek. Ez van. Csúnya, vagy szegény, vagy buta, vagy túl okos, vagy ki tudja. Tehát mindenki sajnálja. És elfelejti. Nem megy férjhez. Élettársként él. Ez már furcsa dolog. Mit akar? Vagy mi a hibája? Könnyelmű? Karrierista? Lényegtelen, hogy boldog , vagy nem. Valami baja csak van! Tehát mindenki rosszallóan csóválja a fejét. És követi a fejleményeket. Férjhez megy. Na, ez már igen. Így kell csinálni. Figyelgetik kívülről és próbálják eldönteni milyen is a házassága. Lehet, hogy jó. Lehet, hogy rossz. De az teljesen mindegy. Így a helyes. Tehát, mindenki nyugodt. És elfelejti. Özvegy. Olyan mint az első kategória, csak egy kicsit elfogadottabb. Szegény! Nem volt szerencséje az életben. Hogy addig boldog volt, vagy sem? Kit érdekel? Tehát, őt is mindenki sajnálja. És általában el is felejti. És jön az utolsó kategória. Elvált. Itt már mindenki felkapja a fejét. Nahát! Ez már érdekesebb! Lehet róla nagyokat beszélgetni. Mi történhetett? Ki volt a hibás? Mi lesz a gyermekekkel? Mi lesz a közösen szerzett értékekkel? Követik a fejleményeket. Az élet persze megy tovább. Lehet, hogy a nő újból férjhez megy. Így már jó. Mindenki megnyugszik. És elfelejtik. De következhet a depresszió, elszegényedés. Mindenki csóválja a fejét. Ugye, hogy mégse kellett volna elváljon! Hol volt az esze? Ki kellett volna bírja! Elítélik. Majd sajnálják. Majd elfelejtik. De következhet más. Hogy, az elvált nő mégis talpra áll. Kibírja. Neveli tovább a gyermekeit. Lassan kezdi összeszedni magát. Gyanakvóan néz mindenki. Hogy lehet? Egyedül csinál mindent? Talán boszorkány? Igaz, senki sem kérdi, mit érez. Csak látják, hogy boldogul. Nem értik. Dolgozik? Rendezi a földjeit, ahelyett, hogy eladná őket? Hát még az autóját se adja el? És nem jár elnyűtt ruhákban? Nem sír úton útfélen mindenkinek, hogy milyen nehéz? Itt valami nem tiszta! Kezdik elkerülni. Biztonságos távolságba helyezkedni tőle. Hisz ez ördöngösség! A férjes nők néha picit irigykednek. A férjek kezdenek félni. Nehogy a feleségüknek is eszébe jusson ilyesmi. A régi barátok tanácstalanul figyelnek. Persze ők is tisztes távolságból. Nem tudják mit higgyenek, ki pártjára álljanak. Hát még amikor az elvált nő még mást is kezd megengedni magának. Sízni megy a gyermekekkel. Vagy éppen tanfolyamokra küldi őket. Felújítja a házát. Magánvállalkozásba kezd. És boldogul. Vagy egzotikus szigetekre megy nyaralni a barátnőjével, amikor a gyermekek már felnőttek. Na, akkor már világossá válik a dolog! Határozottan ki lehet jelenteni, hogy az elvált nő tulajdonképpen egy boszorkány. Hát persze! Biztos azért vált el a férje is tőle. Biztos azért megy neki ilyen jól. Tehát, folyton figyelik az életét. Csodálkoznak. Ítélkeznek. Nem értik. És ha nem értik, elkezdenek félni tőle. Még jobban elkerülni. Így marad az elvált nő kevés baráttal. De azok legalább igaziak. Így lesz belőle örök téma. Örök érthetetlenség. Örök boszorkány. De ahogy a középkort is túlélték valahogy a boszorkányok, az elvált nőket is megszokja majd a modern társadalom. Nem? És ahogy a filmek végén szokta néha írni: kérem ne vegye magára senki, és ne haragudjon meg senki! Ez csak egy írás volt!