Színházba indulunk. Egy keddi napon. Munkaidő és persze iskola után. Nagyon büszkén. Magunkra. Mi, felnőttek. Hogy milyen ügyesek vagyunk. Művelődünk és a gyermekeket is erre bíztatjuk. Vagyis, kötelezzük, de jobban hangzik a bíztatás. A tavalyi iskolaévben is volt bérletünk. Mivel kisvárosban lakunk, kénytelenek voltunk a megyeszékhely színházába járni. Néhány tanügyi káder, néhány szülő és persze diákok. Mélyítve a diák-tanár-szülő kapcsolat bűvös háromszögét. Ahogy azt a modern tanügyi előírások is megkérik. De, nagyon jól szórakoztunk. Az idén, azt mondtuk, hogy fejlődünk és már a szomszéd megye színházába vesszük a bérletet. Ismétlem, nagyon büszkén magunkra. Hogy mi, mi mindent meg nem teszünk a művelődésünkért. Szóval, elérkezett az első előadás napja. Egy kis szokott szervezkedés, a buszt és az indulást illetően. Szorgalmasan utánanézünk, hogy milyen színdarabról van szó. Kiderül, hogy egy olyan regény feldolgozása, ami már a mi(tanárok, szülők) időnkben is kötelező házi olvasmány volt. Pont jó, mondtuk. Így a gyermekek ha nem is olvassák majd el, tudni fogják a lényeget. Nahát, minden összejön. A kellemes is, a hasznos is. Gondoltuk. És indultunk. Három tanár, öt anyuka, két apuka és nyolc diák. Nagyon jó hangulat a buszban. Időben érkezünk. Diadalmasan vonulunk be a gyönyörű, felújított színházba. Még jobb hangulat kerekedik, amikor megtudjuk, hogy legtöbben páholyokban fogunk ülni. Elfoglaljuk a helyeinket és elégedetten várjuk a művelődést. Ami meg is kezdődik. Egy középkorú hölgy derékig meztelenül mosakszik egy tálban, a furcsa színpadi díszlet egyik sarkában. Majd két-három mondat után, egy kötélbe kapaszkodva közösülést színlel. Nagyon élethűen. A szalmazsákon heverő főszereplővel. Ledermedünk páholyainkban. Ülünk és nézünk ki a fejünkből. És keressük a levegőt. Mert nem kapjuk. Mire összeszedjük valahogy magunkat, már a szolgalánnyal történik a nemi aktus. Ugyancsak nagyon élethűen. A különbség, hogy kötél nélkül és egy padlásdíszletben. De szintén a főszereplővel. Egy anyuka ki akar menni, megkérdezni, biztos a jó előadásra jöttünk? Intem, hogy nyugodjon meg. Jó városban vagyunk. És itt csak egy színház van. Tehát, igen. Majd a főszereplőt felkeresi legjobb barátja és kölcsönadja feleségét. Szintén közösülés céljából. A mellettem ülő anyukánál heves fejfájás jelentkezik. A kisagya tájékán. Fél, hogy agyvérzése lesz. A harmadik anyuka majd kiesik a páholyból, úgy próbálja távolabb ülő gyermekének a reakcióját látni. Visszahúzzuk az ingétől fogva. És suttogva nyugtatom, hogy már elég nagyok a gyermekek. Tizenöt percen belül a főszereplő már a negyedik hölgynél tart. Ekkor valaki halkan köszörüli a torkát szomszéd páholyból. Erre az anyuka kikapcsolja a telefonja lámpáját. Intem neki, mi a jó eget csinál? Meg akarta nézni, hogy nincs valami apróbetűs szöveg a szórólap alján? Vagy legalább egy áthúzott tizennyolcas? De nincs! És így mi lesz a gyermekekkel? Istenem! Hova hoztuk őket? Művelődni. Suttogom. Kibírjuk. Nagy nehezen befejeződnek a közösüléses részek. De jönnek valami irgalmatlan nagy veszekedések. Kiabálások. Közben persze, a főszereplő és a női szereplők között állandó sejtetős célozgatások, gesztusok.  A felvonások közötti szünetben szótlanul isszuk a vásárolt vizünket. De már egyáltalán nem olyan büszkén. Mint ahogy jöttünk. És persze, szorgalmasan újraolvassuk a szórólap szövegét is. Mind. Semmi különös benne. De akkor mi ez? Mit nézünk? Próbálunk viccelődni. Nem megy. A gyermekeket véleményét meg se merjük megkérdezni. Ők jól elvannak. Hála Istennek. Nem mondanak és nem kérdeznek semmit. Majd visszatérünk páholyainkba. Folytatódik  a színdarab. A kiabálásokat már verekedések is váltogatják néha. Az egyik szereplőnő mindkét felvonás ideje alatt egy szekérkét húzogat fület sértően jajongva. És, hogy a traumánk legyen teljes, az előadás egész ideje alatt, a félkegyelműt alakító színész, ötpercenként artikulátlan hangon üvölt néhányat. Majd valaki meghal. És vége a színdarabnak. Fellélegzünk. Végre. Tapsolunk. Kivéve egy anyukát. Mondjuk tapsoljon! Szegény színészek nem hibásak! Ők megtették dolgukat. Ami szörnyű nehéz lehetett. Ha nekünk ilyen nehéz volt végignézni. De nem és nem. Hagyjuk őt békén! Mert ezért, egy hétre való hangulatjavítót kell kiírasson holnap magának. Nem tapsol ő semmit. Majd mentünk. Ki. Nem nagyon beszélgettünk egymással. Mi felnőttek. A diákok igen. Nekik furcsa volt, de nem olyan rossz. A buszon, nagyon nehezen, de csak feloldódott a hangulat. Kiszörnyülködtük magunkat. Majd megbeszéltük a látottakat. Megnyugodtunk.  Majd szórakoztunk a fejfájások, agyvérzések és egyéb, majdnem bekövetkezett mellékhatásokon. Végül levontuk a következtetésünket. Hogy egyáltalán nem könnyű dolog ez a művelődés. Főleg, ha modern a feldolgozása!