Már csak egy nap van Szilveszterig. Az első amióta férjhez mentem. Új baráti kör. Új bulizós hely. Vagyis vendéglő. Én, mint mindig. Esek át a fejemen, annyira próbálok alkalmazkodni. És megfelelni. Mindenkinek. És minden helyzetnek. Betartani az új szokásokat és az úgymond szabályokat. Reggel megérkezik a férjem legjobb barátja, a feleségével. Tőlünk lesz az indulás. Beszélgetünk. Én és a barát felesége. Előbb, csak amúgy akadozósan. Aztán egyre folyékonyabban. Végül, mindent és mindenkit megbeszélünk. Ebéd után kezdi előkészíteni a ruháit a bulira. Csak úgy filmes módon. Dobálja az ágyra, egymásra. Na, mondom, ezt most így kell. Tehát veszem én is elő a szekrényből és dobálom az ágyra. Mikor majdnem kész az én halmom is, lemerevedek. Attól, ahogy áll és néz rám. Mi van? Rémülten kérdez. Nincs piros alsóneműd? Én azt hiszem vicc. De nem az. Nem akarod, hogy a férjed szeressen a jövő évben is? És ezt nagyon komolyan mondja. Atya Isten! Már nehogy! Piros kell ahhoz? Azonnal öltözünk. És rohanunk. A még nyitva levő boltokba. Egyikből ki, a másikba be. Sajnálkozva néznek mindenhol. Már lassan kezdek bepánikolni. Ha nincs piros bugyi sehol, akkor az nagy baj! Mindenki tudta milyen fontos, csak én nem. De rohanunk tovább. Végül egy kínai butikban mégis találunk. Vannak rajta kis rózsaszín virágok is, de nem baj. Fő, hogy piros és szeretni fog a férjem. Mehetünk haza. Kávét inni. Mert már kivagyok. És öltözni. A bulira. Közben kicserélem a ruhámat. Mert a piros bugyi nem tanga. És átlátszik. Szoknyára és blúzra. Fekete melltartó? Semmi fekete ne érjen a bőrhöz! Halálesetet akarsz a családba? Ha nincs piros, akkor csakis fehér. Ijedten előkapom a fehér melltartómat. Már nehogy a melltartóm miatt haljon meg valaki! De akkor ki kell cseréljem a blúzomat is. Ne legyen fehér melltartó fekete blúz alatt. Meg a harisnyámat is. Le is izzadok, amikor rágondolok, hogy mi mindent okozhattam volna az öltözékemmel! A jövőnek. És eddig nem is tudtam ezekről! Végül mégis sikerül felöltöznöm. Nem úgy, ahogy akartam, de ez van! Kissé úgy mutatok, mint valami elemi osztályos az iskola évzáró ünnepélyén. De legalább a jövő évben senki se lesz a ruháim miatt veszélyben. Elindulunk. Visszatérítenek. Sót kell tegyek az ablakpárkány sarkába. Hogy legyen sok pénzünk. Majd jövőben. Kissé megnyugszok az autóban. Csak bele fogok jönni ezekbe a dolgokba. Gondoltam. De nem volt az olyan könnyű! A vendéglő ajtajánál egy nagy kiáltás. Megtorpanunk. Csodálkozunk. De csak egy kevés ideig. Mert a feleség irányít: csakis jobb lábbal lehet a vendéglő küszöbét átlépni. Ha azt akarjuk, hogy szerencsénk legyen jövőben. Mert itt köszönt ránk az új év. Szót fogadunk és egyenként belépünk a jobb lábunk gólyalépésével. Megtaláljuk a helyeinket és leülünk, természetesen jobbról ereszkedve a székre. Lassan kezd a dolog az agyamra menni. De most már végre ehetünk. Teljesen megéheztem ebbe az alkalmazkodós stresszbe. De nincs vége. Folynak tovább az irányítások. Magyarázatokkal. Ijesztgetésekkel. Mindenből kell enni egy keveset. Magokat nem szabad véletlenül se leejteni. A morzsákat vissza kell szedegetni a tányérra. Lencsét enni kötelező. Azt is a pénz miatt. Hogy sok legyen majd belőle. Mire a  húsokat szolgálják fel, már teljesen ki vagyok készülve. A halevés muszáj, mert úgy kell siklani jövőben, mint a hal a vízben. Istenem! Megint mi lesz velem? Mert én nem szeretem. A halat. Majd nem fogok siklani a vízben? Csirkét enni tilos, mert elkaparja a szerencsét. Marhát enni szabad, de ne csodálkozzon az ember, ha meghízik és jövőben már ő is nagy marha lesz. A disznónál kicsit elakadt a feleség, mert csak annyit tud, hogy túr. De mit, azt már nem. Kitúrja a szerencsét? Vagy eltúrja a szerencsét? Inkább elvette azt is előlem. Mármint a disznóhúst. Barátnőm lesz, tehát vigyáz rám. Nem kockáztathatok. Így maradtam a hal melletti puliszkával és a lencsével. Táncoltunk. Menyaitót nem, mert azt balra kezdték. Eljött az éjfél. Kimentünk tűzijátékot nézni. Koccintani. Jobb kézben tartott pohárral, de csak ha a pohár nem volt az utolsó amikor elvettük a tálcáról. Úgy koncentráltam, hogy mit lehet csinálni és mit nem ezen az éjszakán, hogy nonstop folyt rólam a víz. Így persze nem volt időm észrevenni, hogy a férjeink holtrészegre itták magukat. Hol az asztal mellett ülve bóbiskoltak, hol felriadva fennhangon énekelték a makarénát, néha horát is járva mellé. Tortát nem ettem. Süteményből egy keveset. Mákosból Isten őrizz! Már nem is tudom miért nem volt szabad. Még nem volt fél három és már mentünk haza. Vonszolva magunk után a férjeinket. Erőm se volt megkérdezni, hogy ez most jó, vagy rossz. A jövőre nézve. Alkoholista lesz a férjem, vagy csak így tudta kibírni a rengeteg jövőjóslást. Mielőtt elaludtunk volna, a feleség még megígértette velem, hogy reggel nagyon csinosan fogok felöltözni és ki is sminkelem magam. A reggelihez. Hogy egész évben szép legyek. Megígértem volna már azt is, hogy ha akarja, még feleségül is veszem, csak hagyjon már aludni. Hátha elfelejtem a belém vert félelmeket. Na, és milyen lett a következő év? Fogalmam sincs. Biztos nem különösebb mint a többi. Mert nem emlékszem rá. De azt a szilveszteri éjszakát biztos soha nem felejtem el. Rám hozta a frászt. Azóta nem is buliztunk többet ott, ahol a barátfeleség is jelen volt. Azóta a szilveszteri bulik? Amikor lehetett, mentünk. Öltöztünk amibe volt. Ettünk amit adtak. Az új évek pedig alakultak, ahogy éppen kellett. Gondolom. De azóta, a szilveszteri piros bugyira és lencsére azért mégis odafigyelek!