Gondolkoztam. Leírjam? Vagy ne írjam? De mégis. Hisz az újítások nyernek. Néha. Nem? És ez is lehet még az. Közeledett Húsvét. Első év amikor elhatároztam. Hogy most már elég. Nincs kibúvó. Senkinek. Részt kell vegyen az előkészületekben. Az egész család. Kicsitől nagyig. Kiosztottam a teendőket. Nagyjából úgy, hogy ne legyen túl sok ellenvetés. A gyermekek részéről sem. És mindenki végezte a dolgát. Boldogan. Vagy nem. Nagypéntek. Már csak meg kell főzni. A húslevest. Meg a füstölt sonkát. Meg elkészíteni a tormát. A leves az enyém. A torma a férjemé. A füstölt sonkát majd áthozza mama. Mire ez is el lett döntve, szóltak a munkából. Pár órára  be kell menni. Feltétlenül. A férjem közölte. Hogy őt kávéra várják. A barátok. Szintén feltétlenül. De ő siet majd haza (mintha én nem!). Szóval, előkészítem a tyúkot. Odateszem főni. Négy-öt órát legalább. Faluról van. Másra nincs is időm. Az asztalra készítem a kötéseket. Murkot. Petrezselymet. Zellert. Papírt. Amin megkérem. A férjemet. Egy óra múlva tegye a zöldségeket a levesbe. És rohanok. A munkába. Három óra sem telik el. És már rohanok is. Haza. Ahogy belépek, senki sehol. Párás levegő. Furcsa ételillatok keverednek. Az egész lakásban.  De ez már csak ilyen. Húsvétkor. A leves fő. A kályhán. A férjem fekszik. Az ágyban. Elborul az agyam. Mondom, idegesen. Mi van? Miért heverészik? Megreszelte. Nyöszörgi nagy pátosszal. De túl erős volt. A torma. Rosszul lett. És le kellett dőljön. Néz egy kis tévét, amíg helyrejön. Megyek a leveshez. A zöldségek nincsenek az asztalon. Még jó, hogy legalább azokat beletette.  Leveszem a fedőt. Visszahőkölök. Csodálkozom. A vastag, sötétbarna habon. Nem emlékszem. Sötétbőrű tyúkot vettem? Kanalazom a habot. Le. Előbukkan egy vastag spárga. Atya Isten! A férjem egészben tette bele a kötéseket? Még a spárgát se vette le róluk? Zsibbadok. Kiáltom. Egyenként. Nevének minden betűjét. Közben belekavarok a levesbe. Vagyis akarok. Mert nem megy le a fakanál. Még félig se. Mi van? Valami kitölti a fél fazekat. A zöldségek mellett. Majd egy újabb spárga. Jön fel a leves tetejére. Teljesen leizzadok. Nagy nehezen kiemelem. Azt a valamit. Plafonig ugranak az idegeim. Teli torokból  kiabálok a férjemre. Mit keres a füstölt sonka a tyúkhúslevesemben? Miért úsznak spárgák benne? Ez nem spárgaleves! Mi lesz most a húsvéti ebéddel? Mi ez? Egytálétel ünnepkor? Mi történt itt? És mit fogok csinálni? A férjem csak áll. És néz ki a fejéből. Nem tudja eldönteni. Hogy most ő hibás? Vagy nem? Szóljon valamit? Vagy ne? Lezárom a tüzet. Leülök. Muszáj egy kicsit. Gondolkodni. Kibogozni. Hogy mi történt itt. És mit csináljak tovább. Szóval. Én elmentem. Dolgozni. Idegesen. A tyúk főtt. Nyugodtan. A férjem kávézott. Gondolom, még nyugodtabban. Majd hazajött. A zöldségeket megtakarította. És beletette a levesbe. Megreszelte a tormát. Persze, kezdődött a meccs. Tehát, végignyúlt az ágyon. Jött mama. Beszólt, hogy hozta a sonkát. A férjem kiszólt neki. Hogy jó. Majd elment. Mama, nem a férjem. Ez eddig világos. De tovább? Felhívtam mamát. Kérdezte is. Rögtön. Hogy, kész már a sonka? Mert amikor hozta, bele is tette a vízbe. Hisz az már főtt.  Ennyi. Ahogy mondani szokták. Végül minden kiderül. Most már csak azt kell kitaláljam, hogy mi is legyen. A spárgás, füstölt sonkás tyúkhúslevessel. Elöntsem? Szétválasztva újrafőzzem? Vagy inkább szabadalmaztassam? Gyorshúsvéti 3 az 1-ben  címmel?