Na, szóval…Ez az élet mindig tartogat. Különféle dolgokat. Amikor azt hinné az ember. Hogy már mindent megélt. Vagy legalábbis eleget. Kiderül. Hogy, á dehogy! Még van elég. Vicc. Vagy nem. Ami nem vicc, az a karantén. Vagyis otthon. Bezárva. Online világba. Ötven évesen? Legyintek. Nem az én világom! Facebook. Youtube. Esetleg Instagram. De tanítás? Legyünk már komolyak! Ki a fene hisz benne? Majd bepótolom. A tanítanivalót. Amikor kiszabadítanak. Csak még ez sincs úgy. Ahogy az ember gondolná. Meghosszabbítják. A karámidőt. Tehát. Muszáj. Én is. Csináljak valamit. Online. Valahogy belejövök. Majd. Kezdem a végzősökkel. Szólok nekik. A biológiás csoporton. Hogy töltsék le a programot. Hogy lássuk is egymást. Persze, nekem fogalmam sincs. Hogy, azt hogy kell. Szerencsémre. Itthon van a fiam. Letölti ő. Méltatlankodva. Hogy miért nem csinálom én. Hogy ideje már megtanulnom. Stb. Stb. Figyelem. Amit mutat. És magyaráz. Kábé fénysebességgel. Semmit nem tudok megjegyezni. Pedig folyik rólam a víz. Úgy koncentrálok. Majd eljön. A nagy nap. Első online órám. Déli tizenkettőkor( hogy ne kelljen senki túl korán felkeljen). Beülök a konyhába. Ott a legjobb a net. Előkészítem. A laptopot. Onnan fogom nézni. Az érettségi tételt. Amit ma megoldunk. Közösen. A telefont. Nekitámasztva egy pohárnak. Azon nézem majd a diákokat (a telefonon, nem a poháron). Tankönyveket. Papírt. Írószereket. És más már nem is fér. Az konyhaasztalomra. Közben a diákok már írogatnak. Egymásnak. Hogy a tanár néni biztos még alszik. Persze! Alszik! Stresszelődik! Indítom a programot. Már ha tudnám. Kód. Jelszó. Honnan? Nyomogatok mindent. Kiáltom a fiamat. Hogy segítsen. És, hogy hallgassam. Megint. Hogy már egyszer megmutatta. Még hányszor kell? Nem tudom megjegyezni? Beindul a kamera. Megijedek. Ennyi ősz hajszálam van?  Gyorsan hátrább tolom. A poharat. A diákok sorra beintegetnek. Legtöbbjüknek drót lóg a füléből. Megint kiáltom a fiamat. Miért látok csak négyet? Hol a többi diák? Jön. Mutatja. Mit kell csináljak. És megy. Én integetek. A diákoknak (nem a fiamnak). És még gyorsan leseprek. Néhány dolgot. A mikroról (belógnak a hátterembe). Ki, hogy van? Mit csinálnak? Hogy bírják a bezártságot? Kérdem. Mindenki bólogat. És mosolyog. Kicsit túlbuzgón. Gyanakodni kezdek. Majd piros lesz a fejem. És bekapcsolom a mikrofont. Is. Mondom . Hogy most már röhöghetnek! Nem kell visszatartani. Oldódik a hangulat. Oldódik a tétel is. Lassan. Szakadozva. A net miatt. Meg valami libák miatt. Akiket nem tudok túlharsogni. Hiába kiabálom a biológiát a diákokra. Végül megkérem. Hajkurássza már arrébb őket valaki. Majd szólok egy fülhallgatós diáknak. Hogy segítsen. A nagymamának. A háttérben. Mert nem találja a kimosott zoknik párjait. Majd én nem találom. Az egyik diákot. Vagy öt percig. Mondja. Vizet inni ment. Gondolom a kútra. Közben egyre jobban fészkelődök. A konyhaszékemen. Szörnyű kényelmetlen. Végül feltérdelek rá. A diákok örömére. Mondom, mi van? Jók a gombák. A tanárnéni pólóján. Na, jó. Eldöntöm. Hogy jövő alkalommal. Másképp kell öltözzek.  Legalább deréktól felfele. Haladunk a tétellel. Oldják. Pontozunk. Magyarázok. Nézem a diákokat. Sorra. Kérdem őket. Sorra. Újból furcsán mosolyognak. Atya ég! Mi van már megint? Mondják, hogy lefagytam. Gondolom a legfurcsább pózban. Szólok, hogy ilyenkor készítsenek képet. Rólam. Legalább szórakozzunk együtt. Közben egyre többször sandítok. A laptop sarkán levő órára. Úgy tűnik, már fél napja ücsörgök. Vagy térdelek. A konyhaszékemen. Gondolom, a diákok is. Ugyanígy gondolják. Megvan a tétel. Összpontszámlálás. Búcsúzkodás. Végül az utolsó hopp. A programból való kilépés. Persze, ahogy sejtettem. Én kilépek. De beszédet hallok. A telefonból. Rohanok a fiamhoz. Telefonostól. Majd végre. Elengedhettem magam. Végkimerülés. Végkövetkeztetés? Szerintem. Egyetlen jó dolog van az online tanításban. Hogy amikor vége van. Az ember rögtön kinyúlhat a saját ágyán.