Eltelt három nap. A három nap után. És eldöntöttem, hogy mégiscsak leírom. Ha egyáltalán le lehet írni. Egy olyan érzést, amelyet eddig még nem éreztem (ami éjszaka sokáig nem hagyott elaludni). Egy olyan boldogságot, amely megadatott, hogy megtapasztaljam. Eddig is voltam boldog (ha néha megszakításokkal is). Nem is erről van szó. De most más volt. Ez a boldogság nem keveredett semmilyen más érzéssel. Sem büszkeséggel. Sem teljesítéssel. Sem valaminek a bebizonyosodásával. Semmivel. Csak volt. Úgy semmi nélkül. Egyszerűen. Tisztán. Félreérthetetlenül. Biztosan. Úgy érzem, bármikor elő is vehetem majd, ahányszor csak szükségem lesz rá. És mint minden,  ez is akkor következett be, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Vagyis pont akkor amikor eljött az ideje.
Szóval.Zöldhét az iskolában. Kirándulás a diákokkal. A hegyekbe. Kezdődik  a  megszokott szervezkedést. Szállítás, szállás, programok. Minden lebeszélve, leszögezve. És mint mindig, elkezdődnek a visszalépések. Miért is esett ez annyira rosszul? Hisz máskor is ez szokott történni. Most a stílus volt más. A lemondások neveletlenséggel társultak. Nagyon fájt. Nem ilyenek az iskolánk diákjai! Legalábbis nem ilyenek voltak! De végül megnyugodtam és azt mondtam, ahányan maradnak, annyival megyek. Beteszem én a hiányzó pénzösszeget is. Jó lesz! 41 diákból 20 maradt a listán. Indultunk. Zuhogott az eső. A panzióban kedvesen fogadtak. Szépek voltak a szobák. Tisztaság mindenhol. Kicsit megnyugodtam. Gyors kipakolás után, indultunk az első túrára. A felvonón jól elvert az eső. De mentünk tovább, a cél felé. Mint egy felderítő csapat, az idő viszontagságaival harcolva. Megcsodáltuk a vízesést. Közben zuhogott az eső. Készenlétben, feszülten figyeltem. De senki sem panaszkodott. Senki sem méltatlankodott. Jó lett minden. Hazaérve, vacsora. Esti program? Kérdem. Sütés. Mondják a diákok. És csinálják is. Csirkehús. Disznóhús. Miccs (rengeteg). Szalmakrumpli. Zene. Játékok. Éneklés. Szórakozás. Jókedv. Senki sem lépi át a jóérzés határát. Nem jön, hogy elhiggyem. Hogy milyen ügyesek ezek a diákok! „Normális” éjszakai program, de mindenki átéli. Költögetés nélküli reggel és reggeli. Senki sem késik. Én megint csak csodálkozom. A napi túra teljes ködben, felhőkben járva, teljes programú esővel zajlik. Mindenki elvan, szintén panaszkodás nélkül. Már kezd túl gyanús lenni. Ilyen még nem volt a hegymászós túrákon. Este megint sütnek, szórakoznak. Az eső és hideg rendületlenül tartja magát. De nem zavarja az esti, éjszakai jókedvet.  Én reménykedem (ábrándozok) hátha legalább az utolsó napi túra (ami a leghosszabb is) nem lesz esőben. Reggel készülődés. A túrára. Szobaátadásra. És indulásra. Ömlik az eső. Mondom, ha fél óra múlva is esik, hívom a mikrobuszt hamarabb. Fél óra után eláll. Indulunk a hegyre. A felvonón jól elázunk. Megint. Az eső nem hagyja magát. Megjelenik a szél is, de úgy, hogy az esőköpenyeket szedi le rólunk. Kérdem a diákokat. Forduljunk vissza? Dehogyis, mondják. Ha már így eláztunk, keressük meg azt a bizonyos tavat is. A keresés jó szó, mert a felhők szó szerint rajtunk ülnek. Néha arrébb fújja őket a szél. Majd vissza. Ránk.  És mi csak megyünk. Hegygerincen, dombokon, völgyeken át. Mint a hobbitok. Csak nincs gyűrűnk amit a tóba dobjunk. Ha megtaláljuk. A tavat, nem a gyűrűt. Megint felüti bennem a fejét a kétség. Vajon jó lesz? Kibírja mindenki? Közben folynak a beszélgetések (nem csak az eső), bíztatások, szőlőcukor, vagy éppen sapka osztogatások, meg egyebek. És újból nem jön, hogy elhiggyem. Hogy milyen ügyesek ezek a diákok! Nincs panaszkodás. Nincs kétségbeesés. Mindenki csuron vizes. De megy előre. És megtaláljuk a tavat. Jó tíz percig látjuk is. Megcsodáljuk. Milyen gyönyörű! És mi kibírtuk. Esőben, ködben, szélben, felhőben. Indulhatunk vissza. A panzióban ruhacsere, cipőcsere, ebéd.  Majd megérkezik a mikrobuszunk.
Megvolt a kirándulás. Három napig szó szerint a felhőkben jártunk.  Ami engem, a három nap, a felhőkbe emelt lelkileg is. Nagyon hálás vagyok érte! Hogy ilyen diákokkal, ilyen helyeken járhattam. Ilyen hangulatban lehetett részem. Szenzációsak voltak! Mindenki mindenkivel egyezett. Mindenki mindenkinek segített. Kérés, vagy felszólítás nélkül. Hihetetlen. Újból bebizonyította a sors, hogy a kezdeti szelekciónak megvolt az értelme. Pont azok a diákok jöttek, akiknek jönniük kellet. Hogy minden felejthetetlenné váljon. Hálás vagyok a diákjaimért, az átélt érzelmekért, a természet csodálatosságáért és azért, hogy tanár vagyok! Köszönöm, hogy boldog lehetek!