Mekkora  hülyeség! És egyre gyakrabban látom. Az interneten. Hogy nem kell mondani. Csak mutatni. Hogy szeretsz. Valakit. A régi időkben születtem. A régi időkben neveltek. A szüleim. Az akkori meggyőződések. Vagy hiedelmek szerint (gondolom). És persze, azokat szentül betartva. Vagyis. Nem mondták soha. Hogy jó gyermek vagyok. Vagy, hogy jól tanulok. Vagy, Isten őrizz, hogy szép vagyok (mondjuk, hamar belejöttem, hogy nem vagyok se szép, se csinos, csak annyi reményem maradt, hogy hátha legalább eszem van). Szóval. Nem dicsértek. Sem otthon. Sem másoknak. Hogy nehogy nagyképű legyek. Vagy elhiggyem magam. Én meg elhittem. Hogy ezt így kell. Még ha fájt is. De biztos másoknál is így van. Tehát, ki kell bírni. Mert csak így lehet jól gyermeket nevelni. Gondoltam. Pedig néha olyan jól esett volna. Ha legalább azt mondják. Hogy szeretnek. Biztos szerettek. Csak sohasem mondták. És én sem mondtam nekik. Aztán férjhez mentem. És láss csodát. A férjemnek is ez volt az elve. A szeretetet nem mondják. Azt érezni kell. Tudtam én azt (már gyermekkoromból).  De azért. Néha olyan jól esett volna. Hogy halljam is. Kimondva. Hogy szeret. Vagy, hogy jól áll valami cucc rajtam. Vagy bármi pozitívat. Rólam. De nem. És mivel hozzá voltam szokva. A szeretet nem kimondáshoz. Bírtam. Sőt. Hogy még jobb legyen. Én is így akartam nevelni a gyermekeimet. De (hála Istennek!) nekem nem ment. Imádom őket. Akkor pedig? Miért ne hallják is? Mi ebben a nagy bűn? Miért ne dicsérjem őket? Az enyémek. És mint minden anyának. A legszebbek. Legjobbak. Legokosabbak. Mi ebben a nagy baj? Hogy esetleg nő az önbizalmuk? Vagy netán, ők szóban is ki tudják majd fejezni az érzelmeiket? Tehát én kimondtam. A férjemnek is (mondjuk neki mindhiába). A gyermekeimnek is. Ahányszor csak úgy éreztem. Hogy ki kell mondjam. De ennyi. És most három éve történt. Az anyu szülinapjára indultunk. A nővéremmel. Az apu utolsó három hetére érkeztünk. Ott maradtam mellette. És akkor jöttem rá nagyon sok dologra. Főleg azokra, amiket nem csináltam. Mert féltem. Hogy mit fog mondani anyu. Hisz ő volt a példaképem. Pedig sok mindent szerettem volna. De így… késő bánat. Nem ismertem apu verseit. Pedig három kötete is megjelent. Nem tudtam mekkora tudással rendelkezett. Vagy, hogy milyen tehetséges. Nem tudtam mi a kedvenc színe. Vagy a kedvenc virága. Sosem kértem a telefonhoz. Hogy ne sértsem meg anyut. Vagy miért is nem pusziltam meg többször? Rám omlott a fél Világ. Hasadt szét a szívem. És tettem, amit tudtam. Igen. Tudom. Kicsit későn. De legalább megadatott. Hogy mellette lehessek. Az ágya mellett ülhessek. Egész nap. Hangosan olvashassam a verseit.  Etethessem. Itathassam. Éjszaka az ágya végében aludhassak. És megpuszilhassam. Ahányszor csak akartam. Hogy mondhassam, hogy szeretem. Hogy ne féljen. Hogy ne haragudjon. Hogy tévedtem. Mert mindig ki kellett volna mondjam, hogy szeretem.