Én. Ötven éves. Frissen elvált. Az osztályom. Kilencedikes. Frissen alakult. Meg jó néhány tíz és tizenegyedikes. Plusz két tanárkolléga. Kirándulásra készülünk. Külföldre. Egy hétre. Társiskola projektje szerint. A program kiváló. Nem csak templomok, képtárak, múzeumok. És egyéb unalmas dolgok. Mondják a diákok. Most minden fiatalos. Sportos. Férfias. Szervezkedünk. Készülődünk. Közben, olvasgatjuk a programot. A diákok vidám izgatottan. A szülők kételkedő bizakodóan . Én ijedt tartózkodóan. Vajon végig tudom csinálni? Mert néhány dolog teljesen új nekem.  Egyesek bíztatnak. Mások is. De érződik a hangjukból. Hogy nem hiszik. Hogy képes leszek. Van aki direkt lebeszél. A földvár, a templomok, a múzeum. Mehet. Na, meg a borkóstoló és a kisvonat a hegyre. És persze az állatkert is. Természetesen. Na, de a bobozás? Nem hiszik. Hogy nekem való. És a kenu? Isten őrizz! Elment az eszem? Az indulás előtti este már totál elbizonytalanodva kapott. És mit tesz ilyenkor a modern társadalom embere? Kikeresi a jutubon, hogyan kell kenuzni! Na, aztán! Csodálkozhattam. Ilyeneken, hogy. Négyszemélyes kenu. Beülés alacsonyan. Zig-zag elhelyezkedés. Nincs benne ficánkolás. Nem szabad fogni soha a szélét. Evezés egyszerre. Mindenki csak a saját, egyik oldalán. Nincs külön leállás. Ha elfárad valaki. Csak egyszerre. Nincs felállás. Meg hajladozás. A léghátsó kormányoz. A többi engedelmeskedik. Mindig figyelni az egyensúlyra. Ha motoros valami jön a vízen, merőlegesen kell állni a hullámokra. Mármint a kenuval. Meg sok más ilyen. Csak ültem. Néztem ki a fejemből. Az agyamat nem éreztem. Vagy eltűnt. Vagy elzsibbadt. Vagy nem is volt. Ha ilyesmit be mertem vállalni. Hajnal fele aludtam el. Amikor eldöntöttem. A kenu nem nekem való. Másnap indultunk. Esőben. Hidegben. Három órát a vámban. Majd szívélyes fogadtatás. Szép helyek. Kedves emberek. Erős fejfájás. Nekem. Első két nap. Hogy fogok én nem kenuzni a harmadik nap? Nem tudok én annyi mindent csinálni. Egyszerre. Amennyit mutatott az internet. Ráadásul félek a víztől. Nem tudok úszni. Csónakban nem ültem soha. Két hete esik az eső. Óriásiak a vizek. Meg hol fogok vécézni. Atyám! Azt el is felejtettem. Ennyi minden! Kétségbe voltam esve. De valahogy csak kibújok. A helyzetből. Gondoltam. A kollégák győzködtek. A fogadó tanárok úgyszintén. Ha ötven évesen új életet akarok kezdeni, ahogy mondtam, akkor  a kenu pont beleillik a képbe. Mondogatták. Ahányszor csak lehetett. A diákok? Folyton viccelődtek. Alig várták. Tanárnéni a kenuban. Című vígjátékot. Majd  elérkezett a nagy nap. Elállt az eső is. Kivonultunk a vízpartra. Mindent elmagyaráztak nekünk. Mindent  előkészítettek nekünk. Majd osztották a mentőmellényeket. Én még mindig tartottam magam. Hősiesen. Nem nekem való a kenu. Aki ötven éves és nem tud úszni, az üljön nyugodtan a szárazon. A kollégák még mindig győzködtek. A diákok már nem viccelődtek. Eléggé nyugtalanul pislogtak. A szürkén hömpölygő víz felé. Úgy gondoltam rajtam a sor. Hogy viccelődjek. Fiatalok! És pánikolnak egy kis kenuzástól? Én majd bíztatni fogom őket a partról! Igen, ám! De a diák, az diák. Sosem felejt! (Persze, ha nem a tananyagról van szó.) Ahogy most is bebizonyosodott. Megszólalt egyikük. Lassan. Komolyan.  Nyomatékosan. Nem a tanárnéni szokta azt mondani, hogy soha nem kér tőlünk olyant, amit saját maga  nem tenne meg? Ledermedtem saját szavaim hallatán. Úgy hatottak rám, mint derült égből villámcsapás. Szó nélkül vonultam egy mentőmellény után. (folyt.köv.)