Egyszer volt. Egy öreg gyümölcsös. Sok körtefával. Középkorú gazdával. Aki rengeteget dolgozott. Még többet zsörtölődött. Szidta a fáit. Annyit kell velük bajlódjon! És mérgelődjön! De mindig felcsattant. Ha valaki a fáira próbált mondani. Bármi rosszat. Egy kis körtefa hajtott ki. Egyik tavasszal. Az öregek között. Tetszett neki.  Érdekes volt. Kiásta. Több napi fontolgatás után. És külön helyre ültette. Kapálta. Nyesegette. Rendezgette. Üldögélt az árnyékában. A körtefa termett. Nem sokat. Abból is kevés volt. A teljesen ép gyümölcs. De az különleges volt. Ízletes. Zamatos. Egyedi. Külön polcra is került. Az a néhány befőttes üveg. Körtelekvárral. Meg az a két liter. Körtepálinka. Az öreg gyümölcsfák figyeltek. Méltatlankodtak. Néha irigykedtek. Főleg, amikor a gazda még heverészett is a kis körtefa alatt. Délidőben. Vagy épp megmutatta. Büszkén. Valamelyik ismerősének. Aztán legyintettek. Hisz úgyis kicsi. És egyedüli. Nagy port nem kavarhat. Annyi csak. Hogy zavaró. Mert egyedi. Nem lenne kár. Ha a gazda mégis kivágná. Majd jött a tavasz. Nyesés. Zöldülés. Virágzás. Lassan kezdtek megjelenni. Az apró körték. A gazda elégedett volt. Nézegette. Majd az egyik körtét megbökte. Az ujjával. Te vagy a főnökkörte. Mától. Mondta. És mosolygott magában. Jó vicc! Úgyis ő a gazda! A többi körte csodálkozott. Mert nem volt. Se a legnagyobb. Se a legszebb. De nem bánták. Hisz ő is körte. Mi lenne a baj? A főnökkörte nézelődött. Higgye el? Ne higgye el? Majd tanácskozott a darazsakkal. Néhány be is kérezkedett a főnökkörtéhez legközelebb eső kéregrepedésbe. A körték csodálkoztak. Megint. De nem szóltak. Biztos tudja a főnökkörte. Hogy a darazsak nem éppen barátok. A körtékkel. Majd, egy nap megváltozott. A főnökkörte. Meg minden. Kijelentette. Hogy nincs több gyümölcsözés. Az ő fáján a levelek a fontosak. Minden levél számít. Legyen belőlük minél több. És minél zöldebb. A körték értsék meg. Hogy a levelekért vannak. Megint nagy volt a csodálkozás. Hisz a levelek ősszel leesnek. Tavasszal megint kihajtanak. De ha a körték nem érnek be. Ha nem ízletesek. Ha nem zamatosak. A gazda nem fogja majd gondozni. A kis körtefát. Nem fogja körülásni. Vagy trágyázni. Meg nyesni. Lehet, hogy még ki is fogja vágni. Hisz kicsi. Egyedül van. Tehát különlegesnek kell maradnia. Egyedinek. A zamatos körtéi által. De a főnökkörte, hallani sem akarta. Mindezt. Ő csak tudja mit kell tenni! Nincs érés. Csak amennyi muszáj. Nincs forgolódás a Nap fele. Nincs színváltással különcködés.  Minden körte úgy kell tegyen. Hogy a leveleknek legyen a legjobb. Néhány körte zúgolódott. Kaptak darázsszúrást. Addig amíg elhallgattak. Mert leestek. Éretlenül. Néhány körte folytatta az érést. Le lett rázva a fáról. A legelső adódó alkalommal. A levelek? Növekedtek. Sűrűsödött a lomb. Takarták a körtéket. Már akkor is, amikor nem lett volna muszáj. Így kicsik maradtak. Vagy összeaszalódtak. Vagy leestek. A körték. Szomorúan csodálkozva. Hogy lehet ez? Hisz a főnök is körte! A gazda csodálkozott. Mi történik? Nem értette. A főnökkörte büszke volt. Hisz az ágak tele voltak levelekkel. Így kell ezt csinálni! Még jó, hogy őt tette a gazda főnökkörtének. Mert ő tudja, hogy kell ezt csinálni. Majd eljött az ősz. Kezdtek hullani a körték. Minden nap megnézte a gazda. Nincs még véletlenül se? Legalább egy jó körte? A főnökkörte a fa tetejéről figyelt. Büszkén. Biztos elégedett a gazda. Majd szúrást érzett. Mi a fene? Majd még egyet. És még egyet. A darazsak! Elment az eszük? Hisz ő vette oda maga mellé. Őket. Majd leesett. Utolsónak. A gazda odébb rúgta. Fejcsóválva. Bosszúsan. Se lekvár. Se pálinka. De még enni se. Eldöntötte. Többet nem foglalkozik a kis körtefával.  Amilyen kicsi, nyamvadt, egy-két év. És úgyis kiszárad majd magától!