Felébredtem egy nap. Hogy kovidos vagyok. Úgy éreztem magam. Mint aki nyert a tombolán. Amire nem is vett jegyet. A nyeremény? Egy személyre szabott. Túlélési játék. Jó közepes szintű. Amiben meg kell találnom. A saját kivezető utamat. A tünetek labirintusában. Vannak kisegítő eszközök (gyógyszerek). Meg kisegítő egység (kórház). Ha már nem bírom. De ezekről nem valami jókat mesélt a média (így mindenki retteg tőlük). Tehát, elkerülném őket. Szóval. Olyan voltam. Mint egy eltévedt szurikáta. A sivatag szélén. Csak kapkodtam a fejem. Majd eldöntöttem. Végigcsinálom (persze, mert muszáj). Mégpedig egyedül. A fiaim mondták. Szóljak a barátoknak. Kérjek segítséget. Dehogyis! Beveszem az első gyógyszert. És nekivágok. A kovidutamnak.  Az első nap lezser. Kevés köhögés. Sok tévézés. Második nap, szintén. Csak kiegészíti a hasmenés. De tudom. Hogy vele jár. Közben rájövök. Hogy nem érzem. Az ízeket. Meg a szagokat. Kicsit meg is nyugszok. Biztos téves volt. A rajthoz állításom. Én egy gyenge szinthez tartozom. Harmadik nap. Százhúsz piránya rágja a húsomat. Lázas vagyok. Fekszem az ágyban. Nincs tévézés. Csak mindenféle marhaság a fejemben. Negyedik nap. A pirányák lerágtak mindent. De megjelentek a szkarabeuszok. És nekiláttak az ízületeimnek. Meg a csontjaimnak. A láz sem hagyja magát. Ötödik nap. Szörnyű hányinger. Általános rosszullét. Óriási gyengeség. Kicserélem a gyógyszert. Délfelé elzsibbad a bal oldalam. Előkapom a varrótűt. És összeszurkálom magam. Ahogy az agyvérzés elsősegélye előírja. Ha agyvérzés. Legalább ne haljak bele. Nem halok bele. Nem agyvérzés. De megint hasmenés. Hatodik nap. Reggel azt hiszem. Minden elmúlt. Jól vagyok. Zenét teszek. Még táncolok is. Mosogatás közben. Majd leülök tévét nézni. Hátha már megy. Mert az olvasás. Vagy az írás. Az még nem. De ma sem megy. Semmi. Valami tennivaló után akarok nézni. Hirtelen elzsibbad. A fejem. A karjaim. Majd a nyakamtól. Halad a zsibbadás a szívem felé. Frászt kapok. Hívom a mentőt. Jön. Dudál. Mire várok? Menjek már le! Kiáltják fel. Összeszedem minden erőm. Leimbolygok a lépcsőkön. Sürgősségi barakk. Rémálom. Vérvétel. Tüdőröntgen. Várakozás. Órákig. Jön a fiam. Rohangál. Orvostól orvosig. A sürgősségi orvos megvizsgál. Már este van. Azt mondja holnapig a barakkban kell maradnom. A teszt eredményéig. Majd beutalnak. És megy. Én kiborulok. De jön az orvosnő. És elmagyaráz mindent. Türelmesen. Kétoldali tüdőgyulladás. Plusz a többi kovidos cucc. Közepes erősségűek. Tehát, hazamehetek. Elmondja mi vár még rám. Hogy ne érjen meglepetés. Megnyugszom. Hazamegyek. Szólok a barátoknak. Ismerősöknek. Hogy kovidos vagyok. Mindenki segítséget ajánl. Kilencedik nap. Beutalnak a kórházba.  Nem megy. Ez a dolog. Egyedül. Ez van. Lesz ami lesz. Láz. Rosszullét. Hasmenés. Köhögés. Mindenféle fájdalom. Úgy érzem. Teljesen kivagyok. Már nem érdekel mit csinálnak velem. Még ha úgy is lesz. Mint ahogy a tévé ijesztget. Csak legyen már vége! És persze. Ilyenkor következnek. A nagy meglepetések. A kórházban. Ultra tisztaság. Állandó fertőtlenítés. Szervezettség. Nagyon kedves asztronauta-aszisztensek (persze kivétel is van, mert ugye kell erősíteni a szabályt). De legtöbbjük odaadóan végzi a dolgát. Mindig bíztatva. Mindig optimistán. Az orvosnő? Odafigyel. Meghallgat. Bíztat. Minden vizit alkalmával. És lehet furcsának tűnik. De mindenki biztonságban érzi magát. Tíz nap kórház. Mindenféle kezelés. Gyógyszerek. Injekciók. Perfúziók. Erősek (úgy érzem magam egy-egy perfúzió után, minta egy elefántcsalád rohant volna át rajtam). Majd kezelésváltás. Más gyógyszerek. Jobban vagyok. De rettenetesen gyenge (már három kanál levest is ki kell pihenjek). Tízedik nap. A tesztem negatív. Mehetek haza. Persze ettől is frászt kapok. Nyugtatnak. A fiaim. A barátok. Hogy jó lesz. Csak fel kell erősödjek. A játék végére értem. Segítséggel. De kijutottam. A labirintusból. És ez a fő. De a kovidom. A sok tünet mellett. Tartogatott. Egy szuper meglepetést is. Igazi, jó barátokat. Akik gondoskodtak rólam. Odafigyeltek rám. Minden nap. Meleg levest, másodikat, forró teát és sütit hoztak. Beöltöztek asztronautának, csak hogy egy percre besurranjanak és két bátorító szót szólhassanak. Ellátták az otthon maradt macskámat. Vásároltak nekem. Ruhákat, olvasnivalót hoztak. Kompótot, vizet, joghurtot, gyümölcsleveket és mindenféle rágnivalót. Ládaszámra gyümölcsöt. Szülinapomra gyertyás tésztákat (ha már a szülinapom is pont most kellett legyen). Beosztották egymást. Hogy egyetlen nap se maradjak csomag nélkül (gondolom, nem is kell mondjam, hogy minden egyes csomagot külön megkönnyeztem). Miután hazamentem, még napokig meleg ebéddel leptek meg. És bevásároltak nekem. Szóval, leírhatatlan. El sem tudtam ilyent képzelni. Hogy létezik ilyesmi a valóságban is (nem csak a filmekben). Tehát, most már jöhet az új év! Kovidom volt. Jó barátaim vannak!