Ez már a harmadik hete. Figyelek. Mindenkit. De mindig ugyanaz. Mindenkinél. Előszőr láttam. Amikor kijöttem a korházból.Vagyis inkább nem láttam. A” szembenézést”. Senkitől. Se a párom. Se a gyermekem. Se a szomszéd. Se az aszisztensnő. Se a rokonok. Se az ismerősök. Senki. Aki csak felkeresett. Senki nem nézett a szemembe. Én figyeltem. Először szórakoztam. Aztán bosszantott. Majd nem érdekelt. Majd utáltam mindenkit. Majd lemondtam mindenről. Majd nem. Aztán irigyeltem mindenkit. Most már csak figyelek. És várok. Hátha csak összejön. És a szemembe fog nézni! Bárki. Ma megint egy új nap. Fájok. Majd zsibbadok. Majd semmi. Majd megint fájok. Nyom a paplan. Nehéz. Meg bogos a párna. És akárhogy teszem, mégse jó. Jön a párom és eligazítja. Mosolyog. Megsimogat. Még mellém is bújik. És puszilgat. De nem néz a szemembe. Füstölt kolbászt ennék törtpaszullyal. Az orvos mondta, hogy lehet. A párom mondja, hogy nem. Csak cékla, murok, zeller és sok más marhaság. És azok is csak kicsavarva. Kívánom a cigarettát. Az orvos mondta, azt is lehet. A párom mondja Isten őrizz. De eldugtam egy párat. A kép rámájába.  Majd csak ki fog menni vásárolni. Bejön a gyermekem. Leül az ágyam szélére. És mesél. Mint mindig. Hogy volt az iskolában. Mit fog csinálni délután. Majd este. Majd megpuszil. És megy. Nem néz a szemembe. Eldöntöttem. Várok. Addig amíg kell. Amíg nem jön valaki. Aki a szemembe néz. Beszól a párom. Kilép számlákat fizetni. Sietni fog. Ülök. Nézek ki a fejemből. Mit csinálhatnék. Tv nem kell. Csak idegesít. Fáj a szemem. Olvasás nincs. Mindenki elfoglalt. Mindenki rohan. Még az idő is. De az én szobámban nem. Itt minden lassú. És mindenki. És halk. És sajnál. Meg bíztat. Meg gyümölcslevet hoz. Sört senki. Pedig az orvos azt is megengedte. Azt is be kell csempésztessek valakivel. Hátha azt se tudja meg a párom. Szegény félt. Mindentől. De nem néz a szemembe. Csengetnek. Kikiáltok. Hogy jöjjön. Bárki is. Ki tudja. Lehet egy „szembenéző”. A postás. Ajánlott levelet hozott. Aláírom. Ahol mutatja. Viccel a pizsamám miatt. Én visszafelelek. Kezetráz velem. És megy. Én meg maradok. Mint akit leütöttek.  De azt nagyon. Nem nézett a szemembe. Még a postás sem. Még ő sem. De nem baj. Még várok. Még van remény. Hisz az hal meg utoljára. Nem? Kell érkezzen mindjárt. Az aszisztensnő. Már nyugdíjas. Nagyon rendes. Néha már idegesítően. Erősítő injekcókat hoz. És ad be nekem. Minden nap jön. Egy hete már mintha érezném is a hatásaikat. Pontosan déli két óra. Megérkezett az injekcióm. És a párom is. Beszélgetnek amíg készíti az inekciókat. Nyugodtan. Halkan. Néha rámmosolyognak. Majd folytatják. Kezdenek idegesíteni. Lassan, de biztosan. Dühös leszek. Idegesít a beszédük. Mindig van valami amiről beszélgessenek? A fenébe! Adja már be az injekciót! Én sietek! Ne mind álljanak az ágyam mellett! Fájt. Az injekció. Eddig fel sem figyeltem rá. Még mindig beszélgetnek ketten. És mosolyognak is rám. Mintha én is részt vennék. A beszédjükben. A süket dumájukban. Kiabálni kezdek. Menjenek már ki! Hagyjanak már magamra! Úgyse néznek a szemembe! Hiába mind mosolyognak! Az nem ér semmit! A szemembe kéne nézzenek! Legalább egyszer! Kifele! Ne is lássam őket! Összeszedik a fecskendőket. Én megint kiabálok. Kifele! Ők nyugodtak. Becsukják maguk mögött az ajtót. Azt is lassan. Hallom. Kint még mindig beszélgetnek. Én reszketek! A dühtől! Majd felrobbanok! Jön, hogy kiugorjak az ágyból! Vagy az emeletről.  Vagy borulna már rám a mennyezet. Azután semmi. Egy nagy semmi. A semmiből. Elernyednek a kezeim. Majd a lábaim. Megnyugszok. Hirtelen. És teljesen. Még a paplan se nyom! Sóhajtok. Olyan jól esik! Olyan jó ez az érzés! Csak tudnám, hogy mi. Talán ez a megnyugvás. Nem tudom. De nem is zavar. És nem is érdekel. Hogy nem tudom. Becsukom a szemem. Biztos hatott az injekció. Kinyitom a szemem. Még mindig jó. De milyen jó! Jön hogy mosolyogjak. Tiszta  szívből! Melegem van. Most nem fáj semmi. Hisz én boldog vagyok! Nahát ! Ezek az injekciók! Azért nyugodtam így meg! És most végre! Becsukhatom nyugodtan a szemem. Meglett! A szemembe néz valaki! Mindörökre…