Mindig egy furcsa diák voltam, az elemi iskolában, a középiskolában, de még a líceumban is. Örök kommentáló, örök lázadó, örök elégedetlen. Habár mindig az elsők között voltam a tanulásban, mindig találtam alkalmat a tanári hibák felfedezésére. Kedvenc foglalkozásom volt a gyakran használt szavak megszámolása, a furcsa kérdések feltevése, vagy éppen valaminek a megkommentálása, ha lehetett úgy, hogy azt valamilyen módon meghallja a tanár is. Ennek persze következményei is voltak. Amiért persze, én voltam a legjobban felháborodva. Mindig többet kellett tanuljak és több kérdésre kellett feleljek egy jó jegyért. Így teljesen érthető miért nem szerettek a tanárok. És teljesen érthető az is, hogy miért nem szerettem én se a tanárokat.

Ez az ellenszerv a tanári pálya iránt, tulajdonképpen már kisgyermek koromban kialakult. Anyum tanítónő volt. Nagyon lelkiismeretes, nagyon hozzáértő és nagyon lelkes. Tiszta szívből szerette a gyermekeket. Egy különleges adottsága volt a hozzájuk való közeledésben, az oktatásukban. Egy igazi nevelő volt. Egy kicsi faluban kezdte a karrierjét. Majd megszülettek a nővéreim. Majd én. Városba költöztünk. Más megyébe, messze az ő szülőföldjétől, messze a kezdeti munkahelyeitől. Anyu – három gyermek – más város – más lakás – más munkahely – más munkatársak. Szerencsétlenségére, az új munkaközössége távolról sem volt olyan amilyent ő elképzelt. Egy óriási kiábrándulás lett a vége. Nem tudott beilleszkedni, alkalmazkodni az ottani stílushoz. Végül kilépett a tanügyből, azzal, hogy nem lehet tanítani, ha azt olyan emberek nem hagyják, akiknek semmi közük nincs a neveléshez. Attól a perctől, mi, mint gyermekei, nem hallottunk egyebet, csak azt, hogy bármilyen mesterséget válasszunk csak ne a nevelői pályát. Minden alkalommal el is magyarázta, hogy miért ne. „Hiába teszel meg mindent a gyermekek neveléséért, soha nem lesz megfizetve a munkád, soha nem találsz közreműködést a kollégák részéről, a szülők pedig soha nem fogják értékelni azt, amit tettél a gyermekeikért”. Ezekkel a szavakkal nőttem fel, tehát, tiszteltem a tanárokat, de sohasem szerettem őket.

Bejutottam a megye legjobb líceumának a legjobb osztályába. Az „elit osztálynak” a legjobb tanárok jutottak. Én pedig kitartóan folytattam az addigi stílusomat és a tanárokkal szembeni magatartásomat.

Teltek az órák, hetek, majd két teljes líceumi év. XI. osztályban volt az első sokkom. Matematikát tanítani egy új tanárnőt jött. A fővárosból. Frissen végzett egyetemmel. Új tanítási stílussal. Új diákmegközelítő technikákkal. Persze nekem is muszáj volt a stílusomat bemutatni. Nehogy már lemaradjak! Éppen egy évharmadi dolgozatnál. A válasza rövid volt. Számomra megdöbbentő. „Kisasszony, nagyon szemtelen vagy. A végén még tanár lesz belőled!” A válaszom egyből pattant: „Én? Tanár? Soha!” Az osztály röhögött. Ismertek már. Tudták a véleményemet a tanárokról és egyáltalán a tanügyről. Hisz előadtam azt mindig. Fennhangon. Amit anyutól hallottam. Minden esetre megragadt az agyamban amit a tanárnő mondott. Nem értettem sehogy. Mi a köze az én kötekedő viselkedésemnek a tanári pályához. Hol az összeköttetés? Vagy a logika? Egy másik meglepetésem szintén XI. osztályban volt. Nyugdíjba ment a biológia tanárnőnk. Helyébe egy tanár jött. 35-40 év körüli, magas, világosbarna hajú, dús, kifogástalanul elrendezett szakállal. Divatosan öltözve, de nem kihívóan. Az órákra mindig kivasalt, fehér köpennyel. Már csak a tartása is tiszteletet követelt. Milyenek voltak az órái? Valahogy teljesen másak mint amit addig ismertünk. Nyugodt, inkább megnyugtató hangja volt, de nem elálmosító. Nem emelte meg a hangját. Nem kiabált. Két év alatt soha nem láttuk idegesen. Soha nem késett az órákról. Miután bejött az órára, először hosszan végignézett rajtunk. Sose tudtuk meg mit figyelt: hogy nőttünk-e a múlt órától, vagy éppen milyen a kedvünk, vagy a lelkiállapotunk? Mi meg hallgattunk. És vártunk. Fog kérdezni valamit? Vár ránk valami? De nem szólt és nem kérdezett semmit. Beírta a hiányzókat. Soha nem kérdezte ki miért hiányzik. Nem kérdezte, hogy miért lógott el a múlt óráról az, aki lógott. Teljesen azt éreztük, hogy a mi dolgunk, hogy ott vagyunk az óráin vagy nem.  És kezdődött az óra. A katedránál állva magyarázta a leckét. Ha diktált, nem sétált a teremben. Diktálás után magyarázott. De milyen magyarázatok voltak azok! Csak ültünk és figyeltünk, talán szó szerint tátott szájjal. Minden fogalmat egy mindennapi eseményhez, egy filmhez, egy könyvhöz, egy bármi kézzelfogható dologhoz kötött. Magyarázataiban minden színes, élő, valódi és szuper érdekes volt. Akár a szívről, akár a nagynénitől örökölt génekről beszélt, senki nem lesett titokban az órájára, hogy mennyit kell még kibírjon. Minden lenyűgöző volt, minden aktuális és minden a világon a legfontosabbnak tűnt. Majdnem minden órán rajz várt a táblán. Szépek, érthetőek, hasznosak. Egyszóval, csodálatosak voltak a biológia órák!

Én? Hogy mit csináltam? Talán én sem tudom biztosan. Egy másik világban voltam. Vártam minden órát. Nem esett nehezemre minden szót megtanulni a tankönyvből. Valahogy még a dolgozatok előtti izgulások sem voltak olyanok mint más órákon. Alig vártam a kijavított dolgozatokat. Ha maximum jegyet kaptam, nem dicsért meg. De nekem elég volt az a hangsúly, amelyet használt a jegy kimondásánál, ahhoz, hogy a következő jegyem is ugyanolyan jó legyen. Egyetlen egyszer dicsért meg, amikor az egyik rajzom szebbre sikerült mint a táblán levő. Elszégyelltem magam. Megnyugtatva, ugyanakkor büszkén mondta „Akkor jó egy tanár, ha a diákjai túlhaladják”. Az elmélet mellett, nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlatra. Alig vártuk a laboratóriumi órákat. Másak voltak ezek az órák is. Ő is más volt. Másképp beszélt velünk, bemutatott vagy magyarázott. XII. osztályban még boncolásra is elvitt a megyei kórházba. Már csak a jelenléte olyan légkört teremtett, amely csak a fegyelemnek és a tanulásnak hagyott helyet (még azt se engedte meg magának senki, hogy rosszul legyen).

És egyszer csak befejeződtek a líceumi évek. Bejutottam a biológia egyetemre. Négy év után elvégeztem még egy év kutatást. Azután rájöttem, hogy a laboratóriumi munka nem nekem való. Mindig négy fal és bekötött száj. Vágyni kezdtem valamire. Kötekedő (lehet szemtelen) fiatalokra. Akik tanítást, nevelést várnak tőlem. Akiknek meg kell érteni az évek alatti változásaikat, alkalmazkodni hozzájuk a tanítással és ugyanakkor látni ahogy felnőtté válnak. Hogy megkommentálják a hibáimat, hogy gúnyosan mosolyogjanak ahányszor ismétlem magam, vagy ha éppen a reggeli sietségben nem pászítom jól össze a ruháimat. Utáljanak ha akarnak, de egy generációból ha legalább egy diáknak példaképévé fogok válni, akkor megéri. Hisz állandóan és nagyon gyorsan változik a világ, óriási a mindennapi stressz. Próbáljak meg a tantárgyam segítségével (persze, hogy a biológia a legfontosabb a világon!), a személyiségemmel, tapasztalatommal és lelkesedésemmel segíteni a fiatalok alakításában. Éppen úgy, ahogy a líceumi biológia tanárom tette. És anyum is, aki hiába maradt a lelkében egy leírhatatlan keserűséggel a tanügy miatt, mégis átadta nekünk a gyermekszeretetet, az odaadást és a nevelésre való hajlamot (bizonyíték, hogy négy testvérből hárman tanárok lettünk).

Huszonöt éve vagyok tanár. És remélem, hogy nevelőnek is tarthatom magam. Nem sajnálok egy percet sem, amelyet a katedránál töltöttem. Még ha nehéz mesterség is (talán a legnehezebb, mert tőlünk függ, hogy milyen is lesz a jövő), amit még nehezít a kevés fizetés, a hosszú ingázások, megéri az utolsó csepp erőfeszítést is. Hálás vagyok a biológia tanáromnak, aki mindig a tökéletes tanárt fogja nekem jelképezni (amilyen szeretnék én is lenni majd másoknak). Meghatározta az életutamat és persze a tanítási stílusomat is (nem egyszer kapom rajta magam, hogy akaratlanul is használom néha a gesztusait vagy magyarázási stílusát). Hálás vagyok anyumnak, aki úgy nevelt, ahogy belátása szerint legjobb volt, rengeteg szeretetet adva, ugyanakkor megtanítva arra, hogy továbbadjam ezt a szeretetet azoknak akiknek nagyobb szükségük van rá.

Attól a kiváltságtól, hogy fiatal koromban legalább két igazi tanárhoz  (nevelőhöz) volt szerencsém, füstbe ment a kijelentésem, hogy: „Én? Tanár? Soha!” …….. De nem bántam meg!