Kirándulás. Háromnapos körút. Húsz diák. Egy tanár. Vagyis én. Tizenhét- tizennyolc évesek. A diákok. Én sokkal több. Napi sóbánya (már hogy maradhatna ki?). Hosszú sor a jegyekért. Mint mindig. Félórányi topogás után eljön az én időm is. Próbálkozom (én naiv!). Mondom a hölgynek, hogy húsz diákom van, kaphatnék egy kis kedvezményt, vagy esetleg tiszteletbelépőt, vagyis ingyen jegyet? Kaptam. Röviden. Velősen. Hadd emlékezzek rá mindörökre. Hogy képzelem? Én vagyok itt egyedül csoporttal? Nézzek körül! Mennyi ember! És mind fizet! Ha akarom a teljes áru belépőket, jó. Ha nem, van még más sóbánya is az országban. Úgy lehordtak egy perc alatt, hogy kissé szégyelltem is magam. Hogy ilyenek fordultak meg a fejemben. Bevitt a busz a bányába. Csendesek voltunk. És kioktatottak. A sok lépcsőnek csak sikerült rátalálnia a kedvünkre. Leértünk. Ott egy kicsit ledöbbentünk. A rengeteg embertől. Kicsik és nagyok. Üldögélők és rohangálók. Nézelődők, beszélgetők, ordibálók, visítozók. Gyorsan eldöntöttük a diákokkal, hogy soha többet vasárnap bányát nem látogatunk. Egyezkedtünk. Vagyis helyesebben, én tartottam a hegyibeszédemet. Az örököset. Mennyit fogunk tartózkodni a bányában. Hol van a találkahely. Hol az én fix pontom. Ahol mindig megtalálhatnak. A kisgyermekeket ne szállítsák le a hintákról. Várják ki a sorukat. Ne lipinkázzanak egyszerre nyolcan, maximum ketten. A kalandpark utolsó szintjére tilos a felmenet. Nincs elég pénzünk a mentésre, ha fennakadnak. A felfújhatós csúszkák tilosak. Kisgyermekekre szabottak. Bányafalat nyalni szabad. De a nyelv nem lehet utána sebes. Ezzel, mindenki szélnek lett eresztve. Vagyis inkább bányának. Én kiszuszogtam magam a szpícsem után, majd újból sorba álltam. Kávéért. Hogy iszogassak valamit majd a fix pontomon. Nézelődtem. Csodálkoztam a tömegen. Ennyien. Ilyen hangosan. Egy bányában. Na, eltelik majd valahogy. Jó sok perc után, kávéval a kezemben sétálgatok. A fix pontom fele. Mindenhol foglaltak a padok. Mi lesz a fix pontomon? Majd fogok állni? Eh, leülök én a földre is. Észreveszek messziről néhány diáklányt. Egy asztalos padon üldögélnek. Hála Istennek lesz ahova leüljek. Megnyugodva közeledek. Az asztaltól pár lépésre emberek. Csoportban. Eléggé sokan. Mind egy irányba néznek. De jó! Gondoltam. Ez a bánya még animációs programokat is szervez! Nem is rossz ötlet! Van amit csináljanak az unatkozók. És nekem még ülőhelyem is van a közelben. Arrébb lökdösök két diáklányt. Majd leülök. És nézem én is az animációt. Megáll bennem az anyagcsere. De aztán az teljesen. Az egyik diáklányom, szőke, lolobridzsidaszerű óriásdenevérként csüng. A bánya mennyezetéről. Belegabalyodva a kalandpark köteleibe. Persze az utolsó szinten. A mennyezeten! Nem hiszek a szemeimnek. A nézőközönség sem. Már nagyon szép számban vannak. Kimerednek a szemeim. Nem kapok levegőt. Valakik röhögnek. Mellettem. Gyilkos tekintetet produkálok. Hát persze, hogy az én diáklányaim. Na aztán! Elborult az agyam. És azt tettem, amit ilyenkor egy becsületes tanár szokott. Leordítja a diákjait. Persze sohase azokat, akik megérdemlik. Hanem akik kéznél vannak. Felugrottam a helyemről. Kiabáltam, hogy azonnal fejezzék be! Ne röhögjenek! Viselkedjenek! Hozzánk tartozik a csüngevény! A miénk! Szóltak, hogy tudják, de azért mégis vicces. Mindig valami hülyeséget kell csináljanak, kiabáltam tovább. Aztán már nem. Észrevettem, hogy a tömeg fele már engem néz. Nagyon rosszallóan. Kilátszott a lóláb. Hogy hozzám tartozik az animációs lány. Én nem vigyáztam rá, ahogy kellett. Felelőtlen vagyok. Szúrt a tekintetük. Csóválódott a fejük. Gyorsan leültem. Persze elhallgatva. Inkább nézzék mind a mennyezetet. Mintsem engem. Közben az agyam vágtatott. Mint a nagy sebességű internet. Mi lesz most? A diáklányommal. Leesik? Megkövesedik a mennyezeten? Mennyi is a háromhavi fizetésem? Elég lesz a lehozatalhoz? Hazaérve majd kirúgnak az iskolából? Börtönbe záratnak a szülők? Közben a csüngevényünk még mindig csüngött. Kötelekkel körülcsavarva, mint egy óriási szőke báb. Pánikban. Mereven. Egy mentős fiatal a pálya végéről próbálta irányítani, hogy mit csináljon. Persze nem hallotta. Utánamenni nem lehetett. Na, mondom itt a vég. Összegyűlt a többi diákom is. Növelve a nézőközönség sorait. Elindultam a kalandparkos házikó felé. Lesz ami lesz. Mondják meg. Nem néztem senkire. Hátha akkor más se néz engem. Morajlott a nézőközönség. Én nem. Nem is akartam tudni. Majd kiderül. Leesett, vagy nem. A diáklányom. Odaértem a kalandparkosokhoz. S, hát láss csodát! Szembejött velem a szőke denevérem. És rám kiabált. Én ledermedtem. Falfehéren. Mind a ketten. Hogy én vagyok a hibás! Nem mondtam, hogy ilyen fog történni vele! És ment. Mi utána. Mind a húszan. Feltűnés nélkül. Legalább a fél bánya követett a tekintetével. De a kalandparkosok nem kiabáltak utánam. Hogy fizessek. Mentünk. Gyors léptekkel. Csak érjek már ki a bányából. Végre napfény! Enged a feszültség. Leszállunk a buszról. A diákok már hangosan szórakoznak. Mindenen. Ami történt. Meg, hogy a denevérünk nem emlékszik, hogy is került le a plafonról. Meg, hogy leordított engem. És, hogy kerek legyen a nap, megint sorba állunk. Most kürtöskalácsért. Majd hullafáradtan indulunk a buszunk felé. Elhaladva a jegyárus hölgy mellett. Az egyik diákom diadalmasan odakiált. „Nagy buli volt! Még kéne fizessenek is ezért a tanárnéninek!” A hölgy értetlenül csodálkozik ránk. Én mit tehetnék. Illedelmesen odabólintok, hogy viszontlátásra.