Kirándulás. Háromnapos. Nagy busz. Negyvennyolc diák. Tizenöt-tizennyolc évesek. Négy tanár: három nő plusz egy férfi. Körút. Szórakozás. Zsivaj. Buli. Nappal. Éjszaka. Mindig. Mindenhol. Ez mind persze a diákoknak. Stressz. Veszekedés. Eltévedtek összeszedése. Fenyegetőzések. Bulizások csillapítása. Nem alvások. Hányásos zacskók. Ez mind persze a tanároknak. De engem tényleg nem zavar. Sok új élmény. Viccek. Csínyek. Beszólások. De humorosan. Énekek (már ha azoknak lehet őket nevezni). Szeretem. A kirándulásokat. Meg a gyermekeket. Minden kirándulás bebizonyítja, hogy sohasem lesz egy tanár igazán felkészülve a kirándulásra. Mindig történik valami ( és akkor jó, ha az egyes számot használhatjuk) ami meg sem fordult volna az ember fejében. Tehát ez a kirándulás is ezt kellett bizonyítsa. Sóbánya látogatása. Ez van a programban. Időpont foglalva. Persze nem betartva. Késünk. Már lement az utolsó járat a bányába. Nincs mit tenni. A jegyárus hölgy olyan kedves, amilyen egy sóbányás jegyárus hölgynek lennie kell. Nincs mit tenni. Őt aztán biztos nem érdekli. Menjünk nyugodtan oda  vissza ahonnan jöttünk, majd máskor, ha majd erre vezet az utunk. És idejében érkezünk. Mindenki forgatja a fejét. Körbe – körbe. Csak amúgy baglyosan. A diákok. Persze megszeppenve. A hölgy kedvességétől. A kollégák szintén úgy. Nem kedvesen. Hanem baglyosan. Én próbálkozok. Persze vérig sértett önérzettel. Szépen. Kérlelve. Magyarázva. Magyarázkodva. Hogy milyen messziről jöttünk. Hogy milyen aranyosak ezek a gyermekek. Hogy várták a látogatást. A jegyes hölgy mindezt rettenetesen unta és rettenetesen indult már hazafele. Hisz neki is van aranyos családja. Nem? Aki aranyosan várja. De elhaladtában mondta. Csak úgy fontos jegyárusként. Ha én ilyen nagyokos vagyok, menjek a bánya tulajdonosához. Az majd lenyugtat. És mentem. Mit csinálhattam volna? Egy nagy panzió vendéglőjébe. A bányatulajdonos felesége? Lánya? Sosem fogjuk megtudni. Kiosztott. Mit képzelek? A bányaprogram az bányaprogram. Itt nem úgy van! És mondta amit gondolt éppen. Én mondtam amit kellett éppen. Ezek szerint. Mert bejött. Vagy régi volt a miccs és megszabadulhattak így tőle. Felajánlottam, hogy a bányalátogatás után elfogyasztanánk százötven miccset. Az ők vendéglőjükben. Meg szalmakrumplit mellé. Na, ez tetszett a hölgynek. Főleg, ha még üdítőt is fog majd kérni mindenki. Hát persze! Csak jöjjön a bánya! Jött is. Egy tomboló buszsóför. Ordított. Káromkodott. Fenyegetőzött. De a főnök, az főnök. Le kellett vigyen a bányába. A diákok még jobban megszeppenve felültek a buszra. A sóför tovább káromkodott. Majd ránkzárta a bánya ajtaját. Azt mondta, üljünk nyugodtan. Nem kell siessünk. Ő majd jön utánunk. Megnyugodhattunk. Mentünk lefele a sokszáz lépcsőn. Vagy csak olyan soknak tűntek. Visszatért a jó hangulat. Hangoskodás. Viccek. Leértünk. Senki sehol a bányában. Az első döbbenet után hangos ujjongás. Egy kicsit túl hangos. Lehet csinálni ki amit akar. A miénk a bánya! Időpont kitűzve, találkahely megegyezve és mindenki mehet amerre akar. Csak persze sokszor elfelejti az ember a kirándulásokon. Hogy felnőttek is vannak. Na, és voltak. A férfi kolléga leért és azonnal leült az első padra. Mondta, hogy már rég lenn vagyunk. És már indulhatunk fel. Most én voltam a bagoly. Még a szemem is kibaglyosodott. Aztán leesett. A tantusz. Hogy, na itt a pánik. Mire rájöttem, megjelent néhány fiú. Azzal, hogy az egyik kanyar után ott a bányarém. Egy leigázott halott bányász lelke. Mondtam, hogy a törökök az országot igázták le, nem a bányászokat. A fiúk, hogy nem és nem. És vigyorogtak. De nem ám a lányok. Fülelve, lassan visszaszállingóztak. Csoportokba verődve sápadoztak. Már nem kellett senkinek a bánya. Nem akartak sehova se menni. Mondtam a fiúknak, hogy ezért majd ők kapják a leigázást. Csak érjünk haza. Még jobban vigyorogtak, közölve a lányokkal, hogy a bányarém most már az illemhelyen van. Erre persze néhánynak eszébe jutott, hogy milyen rég nem volt az illemhelyen és nagyon kéne már. Egyik lány kezdett fulladozni. Mondom, mi van? Azt mondja asztmás és a bányában nem kap levegőt. Mondom, itt kezelik őket. Erre elmúlt neki. Tíz percre rá, hogy leértünk, mindenki a gyülekező helyen volt, hogy induljunk. Magyarázom, hogy lejönnek utánunk. Nézelődhetnek. Amerre akarnak. Csináljanak amit akarnak. A kolléga közben még mindig fenntartja, hogy rég lejöttünk. És ül a padon. Az egyik kollegina szól, hogy ő most már ő is fél és menne. Két lány már nem bírja. Muszáj nekik az illemhely. De ott a bányarém. Mondom menjenek imádkozni legalább. Ott a kis templomhely. Vagy hintázzanak. Vagy nyalják a falakat. Vagy akármit. Nem akar senki moccanni. Körbeállnak. Mindenki panaszolni akar valamit. Kezd kialakulni a tömeghisztéria. Mit csináljak? Mondom, ha itt felejtenek feltörjük a faházikókat, van ott rágnivaló, kávé, tea. Reggelig nem halunk éhen. Van illemhely, ha még van benne bányarém is. Tehát a dolgunkat is van ahova végezzük civilizáltan. Van világítás. Tehát engem nem érdekel ki mit csinál. Találják fel magukat. Végignyúltam a padon, s szóltam, ha valakinek baja van, sorba állva, egyenként jöhetnek és meghallgatom őket. Eközben persze magammal megelégedve behunytam  a szemem. Mindenki hallgatott. Gondoltam, na ez igen! De jó vagyok! Hatásos! Lehet még vicces is. Egy megijedt hang odasúgja: kialudtak a villanyok! A kollegina suttogott. Na, erre már felültem én is. Sötét volt. De nem teljesen. Volt vész-világítás. Meg kidülledt szemű diákok. És a kollégák. Meg gondolom a bányarém. Az illemhelyen. Mindenki szótlanul. Mondom, akkor jó. Lassan induljunk felfele a lépcsőkön. Ötvenegy személy lóhalálában dübörgött fel a falépcsőkön. Zengett a bánya. Most már én is azt hittem, hogy omlik. Valami. De az nagyon. Ott maradtam egyedül. Vagyis a bányarémmel. De legalább én tudtam, hogy mi dübörög. És azt is, hogy most már ideje menjek én is. Amíg le nem szakadnak a lépcsők. Futottam utánuk. Persze nem értem utol őket. Csak fenn. Majd kiköptem a tüdeimet. De a többiek is. Persze mint ilyenkor szokás. Ahogy levegőhöz jutottam jól leordítottam őket. Csak így otthagytak a bányarémmel? Oldódott a hangulat. De nem nyílt az ajtó. Kívülről zárták. A kolléga szól, hogy már rég lent vagyunk. Kijavítottuk, hogy már fent. Barkobáztam a diákokkal. A kollegina közölte, hogy amíg nem jutunk ki addig ő még mindig fél. Őt is megértettük. A diákok kisebb csoportokban, felváltva nyomták fülüket az ajtóhoz. Ha az indiánok hallották a vonatot, majd csak hallják ők is a buszt, amikor közeledik. És egyszer csak hallották. Óriási örömordítás mindenki részéről. Egyszerre. Azt hittem megint ránkomlik a bánya. Szegény bányarém. Le is igázva és megint nem tudja mi ez a zaj. És mentünk. Busszal. Kifele. Mindenki őszintén örült az alagút végi fénynek. Megmenekültünk. Mondták a diákok. A kolléga is, hogy túl sokat ültünk lenn. De már volt egy kis színe. Megettük a miccset. Mindenki szerette. Mindenki bevette utána a trifermentet. Kürtöskalácsot vettünk. Azután kérlelés nélkül szállt fel mindenki a mi buszunkra. Még szuvenireket sem akart senki vásárolni. Szörnyen elfáradtunk a bányában. Indulhattunk. Hazafele. Az úton csak egy dolog gondolkoztatott el. Vajon kinek volt ma nehezebb napja. Nekem vagy a bányarémnek?