Kirándulás. Ötnapos. Egy csereprogram keretén belül. Külföldre. Fix, zsúfolt és  kötelező programmal. Negyven diák. Tizenhárom-tizenhét évesek. Ömlesztve. Négy felnőtt. Két tanárnő, egy tanítónő, egy pszichológus. Elosztjuk egymás között a diákokat. Persze elméletben. Hogy majd így fogunk jobban vigyázni rájuk.  A hetedikeseket veszi a tanító néni, a csendes-rendeseket a tanár kolleganő, az identitás-keresőket a pszichológus, én veszem a nagyszájú, lázadó néha szemtelen csapatot. Minden szép és jó. Egy nap az út. Éjszaka rövid dorbézolás. Majd mindenki kidől. Első nap. Társiskola. Fogadtatás. Ismerkedés. Majd látogatások. Múzeum. Erődítmény. Templomok. Kiállítás. Mozizás. Minden. Már az ebéd után néhányan le akartak térni a jó útról és lefeküdni a szálláson. Összeszedtük őket és tartottuk magunkat az előírt programhoz. Közben folyt a megszokott diákkísérő programunk. Ne nyúlj oda. Ne mássz fel. Ne ülj rá. Viselkedj. Gyere már. Ne cigarettázz. Figyelj a magyarázatra. Ne telefonozz. Ne vásárolj meg mindent. A vacsoránál már eléggé hasonlítottunk a csúszó-mászok rendjéhez. Megnyugodva vánszorogtunk a kollégákkal a diákok után. A szállásunk fele. Mindenki nagyon fáradt. Egy kis esti beszélgetés után feküdhetünk le. Végre egy kis pihenés. Egy kétemeletes diákszállóban volt a szállásunk. A földszinten és a második emeleten. Az első emeleten lakók voltak. Mi a földszintre tettük a csendes-rendes csoportot, a tanárnőjükkel. A többiek a másodikon. Mindenki elvonult zuhanyozni. Átöltözni. Feldobódni. Minden diák. Hogy honnan kapják a kirándulásokon a plusz energiát bónuszba, az egy meg nem fejthető rejtély. Ez az este sem volt kivétel. Amire mi is végeztünk napi tisztálkodásunkkal, a diákok már felpörögve rohangáltak a folyosókon, meg a szálló előtt. Most mind a negyven mintha az én csoportomból szabadult volna. Összeszedtem a maradék energiámat. Hegyibeszédre tereltem a társaságot. Mindenkit. Előadtam a lépcső tetején állva az alapszabályokat. Senki nem hagyhatja el a szálló területét. Senki nem zárkózhat be a szobájába. Senkivel. Én bármikor ráronthatok bárkire. Gyermeket nem csinálunk. Annyian megyünk haza amennyien jöttünk. Kivéve, ha valaki alkoholt csempészett be. Majd berúg és kómába kerül. Azt utána „lecsapom”. Ablakon ki nem ugrunk. Ajtókat nem csapkodunk. Azokért, akik kinn akarnak tanyázni még egy ideig a szálló előtt, a pszichológus felel. A másodikon vagyok én, a tanító nénivel. Persze lefekvésig. Nem amíg indulunk reggelizni. Nagy bólogatással mindenki tudomásul vette a hallottakat. Néhányan szóltak, hogy nem fognak egyáltalán lefeküdni. De biztos jók lesznek. Egy-két fenyegetést még elhangoztattam. Azután indultam a másodikra. A tanító nénivel. Közben szól egy csendes csoportú diák. Hogy nekik nincs meg a tanárnőjük. Hogyhogy? Nincs meg? Tényleg! Nem látjuk sehol. De vajon hol láttuk utoljára? Kérdezzük a diákjait. Nem tudják. A tanárnő mindig lemaradt mindenhonnan. Mindig fényképezett. Na, ez jó! Hol a kolleganő? Már este tíz óra. A szobája zárva. A telefonhívásra nem felel. Nem tudjuk, hogy volt vacsorázni vagy sem. Gyönyörűek vagyunk. Ilyen se volt még. Gondoltam. Elszórtuk a városban a tanárnőt. És észre sem vettük. Mi leszünk az év vicce. A kapus megpróbálta kinyitni a szobaajtóját a pótkulccsal. Nem lehetett. Na, ettől egy kicsit már megijedtem. Rosszul lett? Meghalt? Küldtem a diákokat. Kettő kopogjon  az ajtón. Kettő próbáljon bevilágítani az ablakon. A telefonjával. Csak meg kell oldjuk valahogy. A bevilágítósok jöttek, hogy a tanárnő az ágyban van. Na erre mondom, menjenek többen. Dörömböljenek az ajtón. És az ablakon is. Úgy pár perc múlva jött a kolleganő. Hálóingben. Csodálkozva. Mi van? Fáradt volt és lefeküdt. Na, ennyi. Indulhattunk a tanító nénivel. A másodikra. Az előtéri asztal mellé. Beszélgetni. Fegyelmezni. Csitítani. Fenyegetni. Nehezen teltek a percek. Hulltunk össze a fáradságtól. Mi ketten. Persze a diákok nem. A jó égnek nem akartak kifáradni. Vagy lefeküdni. Két óra fele már nem bírtam. A sírás környékezett. Fájt az utolsó izmom is. Szóltam a pszichológus kollégának. Hogy én feladom. Megyek lefeküdni. Előbb persze behajtom a társaságot. Mindenkit  a szobájába. És mentem. A tanító néni is. Majdnem három óra volt. Beestünk az ágyunkba. Mennyi telt el? Ki tudja? De egyszer csak beront a kolléga. Soha nem láttam még kiborulva. Most igen. Hogy ezt nem lehet. Az én lányaim. Cirkuszoltak a szobában. Bement rendet csinálni. Nem lehetett. Mérgében bezárta őket. A szobájukba. Ellenőrizte utána a többi szobát sorban. Amikor a harmadik szobába belépett, szembejött vele az egyik bezárt lány. Átmászott az ablakpárkányon. Ilyent! Igen, igen, mondom. Ez szörnyű. Megyek és intézkedek. Elment. Én aludtam tovább. Pedig igazán nem volt szándékomban. Egyszer csak kicsapódik az ajtó. Felgyúl a villany. Négy darab hetedikes lány áll az ágyam mellett. Próbálok felülni. De úgy, hogy ne látszodjon milyen hányingerem van. A fáradságtól. Mondom, mi a baj? Az egyik lánynak el van dagadva a bokája. És ezért jöttek négyen? Próbálom megnézni az illető bokát. Elég homályosan látom. Nincs nagy baj. Nyugtatom. Reggelre elmúlik. Ez csak a sok járás. De nem és nem. Ő nem tud lefeküdni, mert fáj. Pedig már rá is pisilt. Mi van? Látni nem látok jól. De nem is hallok? És még én vagyok a biológia tanárnőjük? De hiába. Nem mozdul az ágyam mellől. Beadok neki egy ibuprofent. Hátha hagynak pár percet aludni. Indulnak kifele a szobából, de a bokás lány hátraszól. Hogy mit csináljon ha még mindig fog fájni. Az idegeim már nem nagyon bírják. Mondom, akkor pisiljen rá a szobatárs is. Erre már kimentek. Visszaájulok a párnámra. Majd kiugrok az ágyból. Elaludtam közben vagy nem, ki tudja. De most itt a világvége. De melyik? Az agyat darabokra szedő hang. Földrengés? Cunami? Atomháború?  Azt sem tudom hol vagyok. De rohanok. Megtalálom az ajtót. Hátracsapom. Most én. Az ajtónk fölött levő vészriasztó üvölt. De úgy hogy nem hallom a saját gondolataimat sem. Forgatom a fejem mint a falu bikája a vásártér közepén. A diákok egytől egyik a folyóson. Kidülledt szemekkel. Falfehéren. Elhallgat a vészriasztó. Várják a cirkuszomat. Van erőm rá? Előveszem a legundokabb tekintetem. És csak annyit tudok mondani, azt is a fogaim között: „Mindenki takarodjon a szobájába! És ki ne jöjjön többet!” Gondoltam, a többit reggel. Ha bele nem halok a fáradságba. És mindenki ment. Én is. Be sem takarózok. Úgy alszok el. De nem sokáig. Nem vagyok olyan szerencsés. Megint kicsapódik az ajtó. Megint felgyúl a villany. Megint négy lány. Csak most ezek tízedikesek. Mondom,  hagyjanak. Oldják meg a bajukat. Már nagyok. De nem! Ők nem tudnak nyugodtan ülni (lefekvés szóba sem jött) ha nem mondják el mit csináltak. Mondom, tudom, hogy az egyiketek mászkált. Az ablakpárkányon. A második emeleten. Majd holnap leszidom érte. De nem. Nem ez! Más. Mondom, azért is holnap szidom le őket. De nem mennek. Muszáj megint felüljek. Hogy hallgassam meg. Amit akarnak mondani. És mondták. Akartak cigarettázni. De nem mertek már kijönni a szobából. Hogy menjenek le a szálló elé. Látták a füstriasztót. De nem tudták, hogy működik, vagy nem. Mert nem volt piros fényecskéje. És biztosak akartak lenni. Felmásztak és  ráfújtak izzadság elleni spray-t. Hát, működött. És megszólalt a riasztó. És most mi lesz velük. Nem jött, hogy higgyek a füleimnek. Ezek a diákok! Tele vannak ötletekkel. Jobbnál jobbakkal. Nehezen kaptam szavakat. Azokat is a minimum számban. Mondtam feküdjenek le. Vagy nem. De ki ne jöjjenek többet a szobájukból. Az ajtón. De se az ablakon. Reggel majd elszámolunk. És mentek. Oltották a villanyt. Csukták az ajtót. Én ájultam megint végig az ágyon. Ki tudja hány óra volt. De a madarak már elég rég énekeltek a szálló előtti fákon. Valaki megérintette a vállam. Mi van már megint? Még mi lehet? A tanító néni állt az ágyam mellett. Egy kávéval és egy banánnal a kezében. Sajnálattal a szemében. Nem kellett mondjon semmit. Rájöttem, hogy reggel van. Indulhat a következő kirándulásnap. És indulhatok én is. Frissen, üdén, jókedvűen!