Az iskolánk történelmében először. Udvari bál lesz. Az egyik kolléganő szervezi. Buzgón. Mindent belevetve. Mindenki izgatott. A végzősök keringőzni tanulnak. A szervező osztály szponzorokért rohangál. A többi diák, mint rendszerint. Össze-vissza. Mi, tanárok, figyelünk. Próbálunk hibákat találni. Csak amúgy. Rendes, becsületes kolléga módra. És persze megkezdődik. A semmi-sem tetszés. Miért lesz pont ott? Komolyan? Pont abban az órában? Ilyent még nem hallott senki! Meghívottak? Operett énekesek? Nevetséges! Minek ez a nagyzolás? És, micsoda? Kötelező a hosszú ruha? Mindenkinek? Na, azt már nem! Lángolt az egész tanári szoba. Ahányszor csak szóba jött. Nincs senkinek báli ruhája! Se pénze ilyesmire! És kinek is állna jól? Inkább nem lesz megjelenés. És mentek a zsémbelések. Meg a veszekedések. Nap mint nap. Én nem értettem semmit. Mi a nagy baj? A szervező kolleganő feladta. A hosszú ruhát. Én nem. Ha bál, akkor bál legyen. Miért kéne farmerben virítanunk. Igenis, legyen hosszú ruha. Legyen igazi bál. Hajtogattam. Ahányszor csak lehetett. Még egy hét volt. Amikor észbe kaptam. Hogy illene már én is megvásároljam a báli ruhámat. Meg a hozzávaló bizsukat. Cipőt nem találok. Megfelelőt. Rohanok körmözni. Majd nyiratkozni. És hajat festeni. Majd lemerevedek. Lumbágó! A bál előtt négy nappal. Ilyen nincs! A nagy szám! Kellett nekem annyit dumálni. Most mi a fenét csináljak? Nem tudok mozdulni. Injekcióznak. Legalább húsz percbe telik. Amíg egyik oldalamról a másikra tudok fordulni. Nemhogy bálozzak! Harmadik nap már csoszogok a szobában. De mit csináljak? Teljesen kivagyok. A nővérem rám szól. Tessék csak elmenni! Ha kell, tolószékben is! Atya Isten! A titkárnő üzeni, hogy tud ő tolószéket. Szerezni. Van hozzá bili is. Ez most komoly? Muszáj elmenjek valahogy! És eljön. A nagy nap reggelje. Beadatok még egy injekciót. A bál csak megér egy korai csontritkulást! Nekiállok készülődni. Kisminkelem magam. Elszakítok két pár harisnyát. Sírok egy kicsit. Letörölöm a smink elkenődött részét. A harmadik pár már szerencsés. Elhatározom, hogy holnap leírom. Hogy lehet lehajlás nélkül, minimum lábemeléssel harisnyát felvenni. Még hasznos lehet. Kissé lemosdok. Újból. Szükséges. Majd egy igazi ügyességi próba. A melltartó. Nyolc perc. De megvan! Fülbevaló. Nyaklánc. Kevés sírás. Lekerül a ruha is a szekrény ajtójáról. Seprűnyél segítségével. Belebújok. Majd nyúlkálok. Innen is. Onnan is. Minden irányból. Közben sírok. De a zipzárt mégsem tudom felhúzni. Lehet nem is megyek sehova. Szól a taxis. Hogy már megérkezett. Felveszem a bolerót. Ez jó! Megtartja a vállamon a ruhát. Belebújok egy balerina cipőbe. Szent Ég! Báli ruha és balerina! Hála Istennek nem látszik. Nagyon hosszú a ruha. Csak rá ne lépjek! Iszok egy keveset. Teljesen dehidratálódtam a sok sírástól. Eligazítom a sminkem és indulok! Kiborulok. Amikor rájövök. Hogy le kell menjek egy emeletet! És most már nem is sírhatok. Lejön a bőröm a sok retustól. Felseprem a lépcsőházat. Meg a tömbház előtti járdát. A ruhámmal. Nagyon lassan. És egyenes háttal. A taxis áradozik. Amikor meglát. Hogy milyen elegáns és előkelő vagyok. Mondom, nem annyira előkelő. Mint félig béna. Néhány perc alatt valahogy beülök. Egész úton imádkozok, hogy ki is tudjak szállni. Ne az autóból kelljen végignézzem a végzősök keringőjét. Néhány diák az ajtóból elismerően bólogat. Amikor a taxis segítségével kiszállok. Szálegyenesen. Belépek az előtérbe. Lassan. Úgy érzem magam mint egy jegenyefa. A diákok megtapsolnak. Nagyon előkelő tetszik lenni, dicsérnek. Mondom, ne hülyéskedjenek. Hátfájással nem lehet röhögni! Lépni se nagyon tudok már. Annyira megviselt az autózás. Egy diák felajánlja, hogy elvezet a helyemig. Teli terem. Hát persze, hogy végül mindenki eljött! Báli ruhástól. Apró lépésekkel, merev-egyenesen, a diákomba karolva vonulok. A helyiség másik végéig. Nagyon koncentrálok. Hogy tudjak lépni. És ne lépjek a ruhámra. És, hogy érjek már az asztalhoz. És hátha nem néz éppen mindenki. Hogy milyen béna vagyok. Végre odaérkezek. Mint aki seprűt nyelt ereszkedek le a székre. (Úgy látszik, a seprű a lumbágó egyik fontos kelléke.) Finoman. Lassan. Ahonnan nem fogok mozdulni. Amíg haza nem indulunk. A barátnőm benyúl a boleró alá és felhúzza a ruha zipzárját. És odasúgja, hogy megbeszélték amíg odaértem, hogy nagyon elegáns vagyok és nagyon előkelő. Istenem! Harmadszor hallom húsz perc alatt. Ugyanazt. Mégis jó, hogy eljöttem a bálba! Így megtudtam. Hogy az előkelőséghez nem kell nevelés, műveltség, viselkedés, rang, vagy cím, vagy egyéb más. Elég egy belevaló lumbágó!